2015. április 23., csütörtök

redemptor hominis

I. AZ ÖRÖKSÉG

1. A második évezred végén

Az embert megváltó Jézus Krisztus a világmindenség és a
történelem középpontja: szívünk és lelkünk feléje fordul ebben
az egyedülálló időszakban, melyet most él át az Egyház és az
egész emberiség családja. Ez az az időszak, amikor nagyon közel
járunk a kétezredik évhez, és Isten a maga titokzatos tervei
szerint, éppen most bízta ránk szeretett elődünk, I. János Pál
halála után azt az egész Egyháznak szóló szolgálatot, mely Péter
római székéhez kapcsolódik. Ma nehéz megmondani, mit hoz
majd az a kétezredik év az emberiség történelmének, s milyen
lesz az egyes népeknek, nemzeteknek, országoknak,
kontinenseknek; ámbár vannak próbálkozások, melyekkel előre
akarnak látni bizonyos eseményeket. Az Egyház, Isten népe
számára – mely jóllehet különféle formákban, de kiterjedt már a
föld végső határáig – az az év a nagy jubileum éve lesz. 2000-ben
ahhoz az évfordulóhoz érkezünk, mely – tiszteletben tartva
minden időszámítási kiigazítást, amit a kronológiai pontosság
követel – elhozza a megemlékezést, és különösen is föleleveníti
bennünk azt az elsődleges igazságot, melyre hitünk alapszik, s
melyet Szent János evangélista evangéliumának elején így
mond: „Az Ige testté lett, és közöttünk élt”[1] és másutt: „Isten
úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki
hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen”[2]
Bizonyos értelemben tehát egy új Ádventbe is élünk, ami a
várakozás ideje. „Azelőtt Isten a próféták útján több alkalommal
és többféle módon szólt őseinkhez. Ebben a végső korszakban
Fia által beszélt hozzánk...”[3], abban a Fiúban, aki az Ige, s aki
emberré lett és Szűz Máriától született. Az emberi történelem a
szeretettel teljes isteni elgondolás szerint ebben a megváltó
cselekményben éri el tetőpontját. Mert Isten belépett az
emberiség történelmébe, és mint ember „alanya” lett a
történelemnek: egy a megszámlálhatatlan sokaságból, s
ugyanakkor az Egyetlen!
Isten a megtestesülés által megadta az emberi életnek azokat a
távlatokat, melyeket a teremtés pillanatától fogva neki szánt,
mégpedig véglegesen megadta – a maga sajátos, isteni módján,
örök szeretete és irgalmassága szerint, megőrizve teljes isteni
szabadságát –, olyan pazarló bőkezűséggel, hogy ha az eredeti
bűnre, s az emberiség összes személyes bűnére tekintünk, és
figyelembe vesszük az emberi értelem, az akarat és a szív
tévelygéseit, lehetetlen nem ismételgetnünk a szent
liturgiaszavait: „Ó, boldog az a bűn, melynek ilyen nagy
Megváltója lett!”[4]
2. Az új pápa első szavai
Krisztushoz, lelkünk Megváltójához fordult szívünk és elménk az
elmúlt év október 16-án, amikor a kánoni választás megtörténte
után elhangzott felénk a kérdés: „Elfogadod-e?” Akkor azt
feleltük: „A Krisztus iránti hit engedelmességével, az Egyház és
Krisztus Anyja iránti bizalommal a sok nehézség ellenére a
feladatot elvállalom!”
Azt akarjuk, hogy e válaszunkról most minden
megkülönböztetés nélkül mindenki tudomást szerezzen; így
akarjuk kifejezni, hogy szolgálatunk – mely a Péter utódává és
Róma püspökévé választás elfogadása után különleges
kötelességünk lett – a Megtestesülés elsődleges és alapvető
igazságához kapcsolódik.
Ugyanazokat a neveket vettük föl, melyeket szeretett Elődünk, I.
János Pál pápa választott magának. Amikor 1978. augusztus 26-
án a Bíborosi Kollégium előtt ő kijelentette, hogy a János Pál
nevet választja – ilyen kettős névnek a római pápák történetében
nincs előzménye –, ebben a tényben az új pápaság áldásainak
előjelét láttuk. Mivel azonban az ő pápai szolgálata alig 30 napig
tartott, a mi feladatunk nemcsak az, hogy folytassuk az ő
pápaságát, hanem mint ő, mi is elölről akarjuk kezdeni. Ezt
erősíti meg az a kettős név, melyet magunknak adtunk.
Főtisztelendő Elődünk példája szerint a János Pál nevet viselve,
miként ő, jelezni akarjuk a szeretetet, amellyel XXIII. János és
VI. Pál pápa által az Egyházra hagyott örökségbe lépünk, s
szeretnénk kifejezni, hogy mi magunk is készek vagyunk Isten
segítségével ezt az örökséget tovább művelni és gyarapítani.
A kettős név és e két pápaság révén kapcsolódunk az Apostoli
Szentszék egyetemes hagyományához és összes elődünkhöz, akik
e 20. században, s a korábbiakban előttünk jártak, és az időben
visszatekitve – figyelembe véve a különböző korok sajátosságait
– arra a feladatra és szolgálatra hivatkozunk, mely Péter
székének az Egyházban egészen egyedülálló helyet határozott
meg. XXIII. János és VI. Pál pápa olyan állomást jelentenek a
pápaság történetében, amely küszöb jelleggel bír, és innen
akarunk I. János Pál pápával együtt elindulni a jövendő felé;
ezen az úton határtalan bizalom, és a Krisztustól megígért és
Egyházának elküldött Szentlélek iránti engedelmesség fog
vezérelni minket. Krisztus ugyanis közvetlenül a szenvedése előtt
megmondta apostolainak: „Jobb nektek, ha én elmegyek, mert
ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok. Ha azonban
elmegyek, elküldöm őt nektek”[5] „Ha eljön a Vigasztaló, akit az
Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő
majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam,
hiszen kezdettől fogva velem vagytok”[6] „Amikor eljön az
Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem
magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a
jövendőt fogja hirdetni nektek”[7]
3. Bizalom az igazság és a szeretet Lelkében.
Így hát minden bizalmunkat az Igazság Lelkébe vetve lépünk a
két legutóbbi pápa gazdag örökségébe. Ez az örökség teljesen az
Egyház-ismeretből fakad, egészen új, a II. Vatikáni Zsinatnak
köszönhető módon. E zsinatot XXIII. János pápa hívta össze és
nyitotta meg; a befejezése pedig VI. Pál pápanevéhez fűződik,
akinek működését és törekvéseit mi magunk is közelről
láthattuk. Mindig csodáltuk mélységes bölcsességét és erősségét,
állhatatosságát és türelmét azokban a nehéz időkben, melyek
pápaságában a Zsinat után következtek. Az Egyháznak, Péter
hajójának kormányosaként nyugalmát és kiegyensúlyozottságát
bölcs előrelátással őrizte olyan kritikus pillanatokban is, amikor
úgy látszott, hogy ezt a hajót belülről lékelik meg:
rendíthetetlenül reménykedett a hajó épségének
megmaradásában. Való igaz, hogy minden, amit a Lélek a Zsinat
által most mondott az Egyháznak, s amit az Egyház által az
összes egyháznak üzen[8] – jóllehet kisebb megütközéseket
kiváltott – csak arra irányul, hogy Isten népe, mely tudatában
van a rábízott üdvözítő feladatnak, a maga egészében
megerősödjék.
Mindarról, amit az Egyház önmagáról napjainkban fölismert, VI.
Pál pápa szólt Ecclesiam Suam kezdetű alapvető enciklikájában,
s mi magunk ehhez csatlakozunk és erre hivatkozunk e
pápaságunk nyitányát jelző enciklikánkban. Az Egyház
Szentlélek által megvilágosított és támogatott, s napról napra
gyarapítandó önismerete – mely isteni misztérium voltára,
emberi küldetésére és minden emberi gyöngeségére vonatkozik
– legyen és maradjon elsődleges forrása az Egyház szeretének,
amely szeretet majd tovább növeli és szilárdítja az Egyház
önismeretét. Az ilyen Egyház-ismeretnek nagyon világos
bizonyságát hagyta ránk VI. Pál pápa, aki pápaságának sokszor
fájdalmas részleteivel tanított minket annak az Egyház
rendíthetetlen szeretetére, mely – a Zsinat tanítása szerint –
„szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges
egyesülésnek és az egész emberi nem egységének.”[9]
4. Hivatkozás VI. Pál első enciklikájára
Ezért az Egyház önismeretének párosulnia kell a mindenki felé
kitáruló lelkülettel, hogy minden ember megtalálhassa benne
„Krisztus fölfoghatatlan gazdagságát”, melyről a nemzetek
Apostola beszél[10] Az ilyen, mindenki felé nyílt lelkületből,
mely magában foglalja saját természetének ismeretét és saját
igazságának bizonyosságát – melyről Krisztus azt mondta: „a
beszéd .... nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem”[1]
–, fakad az Egyház apostoli, azaz missziós ereje, amennyiben
csorbítatlanul vallja és hirdeti a Krisztustól kapott teljes
igazságot.
Az Egyháznak azt a párbeszédet is folytatnia kell, amelyet VI. Pál
az Ecclesiam Suam kezdetű enciklikában „üdvöt hozó
párbeszédnek” nevezett, gondosan körülírva mindazokat a
területeket, melyeken folynia kell. Mivel mi magunk ebben a
dokumentumban a VI. Pál pápától átvett gondolatokat idézzük
föl, szüntelenül hálát adunk Istennek azért, hogy nagynevű
Elődünk, aki egyúttal atyánk is volt, „kifelé” megmutatta az
Egyház igazi arcát, ámbár a Zsinatot követő időszakban
különféle belső bajok kínozták az Egyházat. Így történt, hogy az
emberiség jelentős része a legkülönfélébb életformák közepette
– legalábbis úgy véljük – jobban tudatára ébredt, hogy Krisztus
Egyházára, annak küldetésére és szolgálataira valóban szüksége
van. E fölismerés néha erősebbnek bizonyult azoknál a kritikus
megnyilvánulásoknál, melyek „belülről” támadták az Egyházat,
intézményeit és szervezetét, s az Egyházban dolgozó embereket.
E növekvő kritika különböző forrásokból származott, és
bizonyosra vesszük, hogy nem hiányzott belőle az Egyház
iránti igaz szeretet. Kétségtelenül volt ebben a kritikai
törekvésben – hogy most minden egyebet mellőzzünk – a
triumfatizmust legyűrni akaró szándék, melyről a Zsinat idején
oly sok szó esett. Ha azonban az Egyháznak kötelessége „szelíd
és alázatos szívű” Mesterének példáját követve[12] alázatosnak
lennie, és kritikus szemmel néznie mindent, ami emberi
természetének és megnyilvánulásainak része, sőt mindezt kínos
gondossággal keresnie is kell, akkor e kritika keresésében is meg
kell maradnia a kellő határokon belül. Különben nem lesz sem
hasznos, sem termékeny, és nem az igazságot, a szeretetet és a
kegyelemért hálás lelkületet mutatja, mely kegyelemnek éppen
az Egyházban és az Egyház révén leszünk részeseivé. Az ilyen
kritikai törekvés nem a szolgálni akarást fejezi ki, hanem azt a
szándékot, hogy mások véleményét a magáéhoz igazítsa;
ráadásul mindezt sokszor a kellő megfontoltság nélkül tárva a
nyilvánosság elé.
Hála legyen VI. Pál pápának, hogy tiszteletben tartva minden
részigazságot, ami a különféle emberi véleményekben ott volt, a
kormányos feladatának betöltésében mindvégig megőrizte a
kiegyensúlyozott és következetes vezetést. Természetesen az
Egyház – melyet majdnem azonnal VI. Pál pápa után, I. János
Pál elhúnytával bízott ránk az Úr – nem mentes a belső
nehézségektől és feszültségektől. Ugyanakkor az Egyház belsőleg
fölkészültebbé vált az önkritikus túlzásokkal szemben:
elmondhatjuk tehát, hogy kritikusabb a különböző
meggondolatlan kritikákkal, ellenállóbb a különböző
„újításokkal” szemben; érettebb lett a szellemek megítélésében,
alkalmasabbá vált, hogy örök kincstárából előhozzon „újat és
régit” egyaránt,[13] jobban ismeri a maga misztériumát, és
mindebből az következik, hogy készségesebb lett mindenki felé
szóló üdvözítő feladatának megoldására, hiszen Isten „azt akarja,
hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság
ismeretére”.[14]
5. Kollegialitás és apostolkodás
Az Egyház mostanában minden látszat ellenére egységesebb a
szolgálat közösségében és az apostólság tudatában. Ez az
összetartozás a kollegialitásnak abból a princípiumából
következik, amit a II. Vatikáni Zsinat elevenített föl, s melyet
maga Krisztus Péter fősége alatt a tizenkét apostolban alapított
meg, és a püspökök kollégiumában szüntelenül megújít; így
Péter utódjához kapcsolódva és az ő vezetése alatt ez a kollégium
napról napra növekszik a földkerekségen. De a Zsinat nem
csupán emlékeztetett a püspöki kollegialitás ezen elvére,
hanem nagyon elevenné is tette, többek között azzal, hogy
kívánta: állandó intézménye legyen, amit aztán VI. Pál pápa a
püspöki szinódusban életre is hívott, s e szinódus munkája
nemcsak VI. Pál pápaságának súlyát növelte, hanem hatott I.
János Pál, és hat az ő méltatlan utódának pápasága alatt is.
A kollegiálítás elve nagyon alkalmasnak bizonyult a Zsinat utáni
nehéz időszakban, mert az egy szív és egy lélek által irányított
püspöki kollégium – mely főleg a szinódusban mutatja meg a
Péter utódával való egységét – eloszlatta a kételyeket, és utat
mutatott az Egyház megújítására, figyelembe véve az Egyház
egyetemességét. Többek között a szinodusból született az a nagy
evangelizációs kezdeményezés, mely az Evangelii Nuntiandi
kezdetű apostoli buzdításban nyert megfogalmazást. Nagy
örömmel fogadták ezt, mint az evangelizáció és a
lelkipásztorkodás megújításának programját. Ugyanilyen
szellemben tevékenykedett a püspöki szinódus legutóbbi rendes
gyűlése, mely körülbelül egy évvel VI. Pál halála előtt, mint
közismert, a katekézisről tárgyalt. Ennek a szinódusnak a
gyümölcsét még rendszerezni kell, és az Apostoli Szentszék
részéről majd közzé kell tenni.
Mikor a püspöki kollegialitás különböző formáinak
kibontakozásáról szólunk, nem feledkezhetünk meg arról sem,
hogy megemlítsük az Egyházban mindenütt megalakult nemzeti
püspöki konferenciákat, s e kollegialitás egyéb nemzetközi vagy
kontinentális szervezeti formáit. Az Egyház sokszázados
hagyományára hivatkozva hangsúlyoznunk kell a helyi
szinódusok jelentőségét. A Zsinat elgondolása és szándéka az
volt, és VI. Pál ezt következetesen meg is valósította, hogy ezek
az intézmények, melyeket az Egyház hosszú tapasztalata
hitelesített, a püspökök minden egyéb kollegiális formájával
együtt – mint pl. érsekségek, vagy egy-egy püspökség – az
Egyház egyetemességén belül legyenek tudatában mivoltuknak
és őrizzék identitásukat. A papokat is töltse be az a lelkület, hogy
egymás munkatársai és érezzenek felelősséget egymásért. Ezt a
Zsinat után létrejött többféle papi tanács már ki is fejezi. A
laikusoknak is meg kell érezniük, hogy nemcsak a már eddig is
létező apostolkodás szálai nyertek megerősítést, hanem új, talán
eltérő természetű, de nagyon tevékeny társaságok is jöttek létre.
A laikusoknak nem szabad megfeledkezniük arról a
lelkiismeretbeli kötelezettségükről, mellyel az Egyháznak
tartoznak, ti. hogy lelkipásztoraiknak és az Istennek szentelt élet
intézményeit képviselőknek az egyházmegyei zsinatokon és a
plébániák vagy egyházmegyék lelkipásztori tanácsaiban szívesen
nyújtsanak segítséget.
Pápaságunk kezdetén minderre gondolnunk kell, hogy hálát
adjunk érte Istennek, megerősítsük testvéreinket és nővéreinket,
s hogy megemlékezzünk a II. Vatikáni Zsinat munkájáról és nagy
Elődeinkről, akik az Egyház életének ezt az új folyamát, erőt véve
minden kétkedésen, romláson és krízisen, elindították.
6. Úton a keresztények egysége felé
És mit mondjunk az ökumenizmusból származó új
kezdeményezésekről? XXIII. János, az Egyháznak örökké
emlékezetében maradó főpásztora evangéliumi egyszerűséggel
kezdeményezte a keresztények egységét, nyilvánvalóan
Mesterünk, Jézus Krisztus akaratának megfelelően, melyet Ő
ismételten kifejezett, s különleges súllyal nyilvánított ki a
szenvedése előtti utolsó vacsorán, amikor így imádkozott:
„Atyám, őrizd meg őket, hogy mindnyájan egy legyenek”[15] E
követelménynek a II. Vatikáni Zsinat az ökumenizmusról szóló
határozatában röviden eleget tett. VI. Pál pápa volt az, aki a
Keresztények Egységének Titkársága segítségével megtette az
első, nem is oly könnyű lépéseket ennek az egységnek a
megvalósítása felé. Milyen messzire jutottunk ezen az úton?
Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, legalább annyit
megállapíthatunk: igaz és nagy jelentőségű lépéseket tettünk.
Megállapíthatjuk, hogy következetesen és gondosan dolgoztunk
mi is és velünk együtt mindazok, akik más egyházakat és
keresztény közösségeket képviselnek. Ezért őszinte
köszönetünket fejezzük ki nekik.
Igaz, hogy a világ és a kereszténység jelen állapota, úgy látszik,
nem ad más lehetőséget az Egyház egyetemes küldetésének
végrehajtására – már ami az ökumenizmus kérdéseit illeti –,
mint azt, hogy hittel, állhatatosan, alázatosan és bátran keresse a
közeledéshez és az egységhez vezető utakat, amint ezt VI. Pál
pápa saját példájával is megmutatta. Keresnünk kell tehát az
egységet, meg nem torpanva az útközben fölmerülő vagy
halmozódó nehézségek miatt; különben sem Krisztus szavához
nem vagyunk hűségesek, sem végakaratát nem tesszük meg. Ezt
a veszélyt vajon vállalhatjuk-e?
Voltak, akik a kezdeti nehézségeket és az első ökumenikus
próbálkozások sikertelenségeit látva, vissza akartak húzodni. Sőt
voltak, akik úgy ítélték, hogy ez a törekvés ártalmas az
Evangéliumra, mert még nagyobb szakadást idéz elő az
Egyházban, a hit és erkölcs dolgában fogalmi zavarokhoz vezet,
és a vallás kérdésében a közömbösséget készíti elő. Lehet, hogy
jogosan jelezték ezek az emberek félelmüket, de a dolgoknak itt
is meg kell tartani a mértékét. Kétségtelen, hogy az Egyház
életének jelen szakasza elsősorban tudatos, mély hitet követel, s
feladataink tudatos vállalását. Ökumenikusan cselekedni
egyértelmű azzal, hogy kitárulkozni, közeledni, készen lenni a
megbeszélésekre, közösen keresni az igazságot teljesen
evangéliumi és keresztény értelemben; de semmiképpen sem
jelenti azt, hogy lemondjunk róla, vagy hogy bármi módon
megsértsük az isteni igazság kincstárát, melyet az Egyház
állandóan vallott és tanított. Mindazoktól, akik bármi módon
megpróbálják lebeszélni az Egyházat arról, hogy a
keresztényekkel az egységet keresse, meg kell kérdeznünk:
szabad-e nekünk ezt elmulasztanunk ? Vajon – az emberi
gyöngeségek és az elmúlt századok tévedései ellenére is – nem
bízhatunk-e az isteni kegyelemben, mely a legutóbbi időkben is
megnyilvánult a Szentlélek Zsinaton hallott szava által? Ha nem
bíznánk, megtagadnánk magunkra nézve azt az igazságot, melyet
Szent Pál olyan világosan kifejezett: „Isten kegyelméből vagyok,
ami vagyok, és az ő kegyelme bennem nem volt hiábavaló”[16]
Ugyanezt – bár másként s kellő megkülönböztetéssel – el kell
mondanunk arról a fáradozásról is, amellyel a nem keresztény
vallások képviselőivel ápoljuk a kapcsolatokat megbeszéléseken,
különféle találkozókon, a közös imádságban, a vallásos értékek
kutatásában, melyekről tudjuk, hogyezekből a vallásokból sem
hiányoznak. Olykor a nem keresztény vallások tagjainak szilárd
meggyőződése – mely szintén az igazság Lelkétől származik,
akiebben az esetben a Titokzatos Test látható határain kívül
működik – nemde megszégyeníti azokat a keresztényeket, akik
oly készségesek az Istentől kinyilatkoztatott és az Egyházban
hirdetett igazságokban való kételkedésre, s annyira hajlandók
gyöngíteni az erkölcsi tanítás elveit, és utat nyitni az etikai
szabadosságnak? Szép dolog, ha valaki kész bármely ember
megértésére, bármilyen rendszer kutatására és az igaz dolgok
elfogadására, de ez soha nem jelentheti a saját hit
bizonyosságának elvesztését, vagy az erkölcsi törvények
meggyengítését, melyek lazulása hamarosan egész társadalmak
életére kihat, és nagyon keserves következményekkel jár.

II. A MEGVÁLTÁS MISZTÉRIUMA

7. Krisztus misztériumában
Azok az utak, melyeken a mai Egyházat a Zsinat elindította, s
melyeket VI. Pál pápa első enciklikájában kijelölt, minden
bizonnyal hosszasan követendők lesznek számunkra is. Az új
korszakot megnyitva azonban joggal kérdezhetjük: Merre
haladjunk? Mit kell tennünk, hogy az Egyháznak ebben az új
Adventjében, amikor egy új évezred felé közeledünk, közelebb
jussunk Ahhoz, akit a Szentírás így nevez: „Örök Atya”, „a
jövendő századok Atyja”[17]? Elsősorban ezt kell az új pápának
keresnie, miközben a hit engedelmességével követi a parancsot,
melyet az Úr Krisztus nem is egyszer adott Péternek: „Legeltesd
bárányaimat!”[18] – ami azt jelenti: légy pásztora nyájamnak; és
másutt: „Te pedig megtérve, erősítsd meg a testvéreidet!”[19].
Ezekre a kérdésekre, Testvéreim, Fiaim és Leányaim, egyetlen
alapvető választ kell adnunk: egész lelkünkkel, értelmünkkel,
akaratunkkal és szívünkkel Krisztus, a mi Megváltónk felé kell
fordulnunk; Krisztus felé, aki az emberiség Megváltója. Rá
akarunk tekinteni, mert csak Őbenne, az Isten Fiában van
üdvösségünk, és Péterrel együtt mondjuk: „Uram, kihez
menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak!”[20]
Az Egyház önismerete által, melyet a Zsinat annyira elmélyített,
ezen az önismeret minden fokán, s minden cselekvési formában,
melyekben az Egyház él, megnyilatkozik és magára eszmél,
állandóan arra felé kell törekednünk, aki az „Egyház Feje”[21]
„aki által és akiért minden van”[22]; feléje, aki „az út és
az igazság”[23] ugyanakkor a „föltámadás és az élet” is[24] akit
ha látunk, az Atyát látjuk[25] akinek el kellett tőlünk mennie
[26] – tudniillik a kereszthalál és a mennybemenetel által –,
hogy a Vigasztaló eljöjjön hozzánk, sőt most is szüntelenül
jöjjön, mint az igazság Lelke[27] Őbenne van „a bölcsesség és
tudomány minden kincse”[28], és az ő teste az Egyház[29]. Az
Egyház „Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az
Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem
egységének”[30]; és mindezeknek Ő a forrása! Ő maga! A
Megváltó!
Az Egyház szünet nélkül hallgatja az Ő szavait, állandóan újra
olvassa, áhítattal eleveníti föl életének legapróbb részleteit is.
Ezeket a szavakat a nem keresztények is hallják. Krisztus élete
sok olyan emberhez is szól, aki még nem tudja megismételni
Péterrel: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!”[31]. Ő, az élő
Isten Fia emberként is szól az emberekhez: beszél az élete,
embersége, igazság iránti hűsége és mindeneket átölelő
szeretete. Beszél kereszthalála, fájdalmának és magányának
mérhetetlen nagysága is. Az Egyház pedig állandóan
megemlékezik kereszthaláláról és föltámadásáról, s éppen ez a
megemlékezés jelenti az Egyház mindennapi életének lényegét.
Mert Krisztusnak, Mesterének és Urának parancsa szerint az
Egyház szüntelenül ünnepli az Eucharisztiát, melyben fölfedezi
„az élet és szentség forrását”[32] a kegyelemnek és az Istennel
való kiengesztelésnek hatásos jelét, az örök élet zálogát. Az
Egyház elevenen őrzi az Eucharisztia misztériumát, és örömmel
merít belőle, sőt állandóan keresi a lehetőségeket, hogyan tudná
Mesterének és Urának misztériumát közelebb vinni az
emberekhez: a népekhez, nemzetekhez, a következő
nemzedékhez, minden egyes emberhez személy szerint, s az
Apostol példája szerint ismételgeti: „Elhatároztam, hogy nem
akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a
Megfeszítettről”[3]. Az Egyház a megváltás misztériumának
körében él, mert életének és tevékenységének ez alapvető
princípiuma.
8. A megváltás: megújított teremtés
Megváltója a világnak! Benne új és csodálatos módon
mutatkozik meg a teremtés alapvető igazsága, melyről a
Teremtés könyve tanúskodik, amikor többször is ismétli: „Látta
Isten, hogy jó”[34]. A jó pedig a Bölcsességből és a Szeretetből
származik. Jézus Krisztusban ez a látható világ, melyet Isten az
emberért teremtett[35], ez a világ, mely a bűn belépésekor
mulandóságnak lett alávetve[36] visszanyeri eredeti kapcsolatát
forrásával, a Bölcsességgel és a Szeretettel. „Mert Isten úgy
szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte”[37]. Amint
ugyanis az ember-Ádám ezt a köteléket elszakította, úgy az
ember-Krisztus újra összekötötte[38]. Hát nem meggyőzőek
számunkra, a huszadik század emberei számára az Apostol
szavai, melyekkel csodálatos ékesszólással beszél a teremtésről,
amely „sóhajtozik és vajúdik mindmáig”[39] és türelmetlenül
„várja Isten Fiának megnyilvánulását”, tudniillik az a teremtés,
mely a „hiábavalóságnak” van alá vetve[40]? Vajon az az
eddig még soha nem tapasztalt hatalmas fejlődés, mely
korunkban az ember világhódító tevékenységében mutatkozik,
nem teszi-e egyre nyilvánvalóbbá ezt a „hiábavalóságnak” való
alávetettséget? Legyen elég csak megemlíteni az iparilag fejlett
országok környezetszennyezését, az állandóan folyó és föllángoló
fegyveres összecsapásokat, az önmagunk elpusztítására képes
atom-, hidrogén-, neutron- és egyéb fegyverek fölhalmozását, a
még meg nem született életek tiszteletben nem tartását! Nemde
a mostani, az űrutazásokkal és a soha nem látott technikai
fejlődéssel dicsekvő világ egyidejűleg az a teremtés, mely
„sóhajtozik és vajúdik”[41] és türelmetlenül várja „Isten fiainak
megnyilvánulását”[42]?
A II. Vatikáni Zsinat a mai világ részletes elemzésében elérkezett
ahhoz a ponthoz, mely az egész látható világban a legfontosabb:
az emberhez, amikor Krisztushoz hasonlóan leszállva az ember
megismerésének mélységébe, megérintette az emberben azt a
misztériumot, amit a Szentírás nyelve (de a nem szentírási nyelv
is) a szív szóval jelöl. A világot megváltó Krisztus egyedülálló és
meg nem ismételhető módon hatolt e misztériumba, s belépett
az ember „szívébe”. Helyesen tanítja tehát a II. Vatikáni Zsinat:
„Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában
világosodik meg igazán. Ádám, az első ember ugyanis az
eljövendőnek, tudniillik az Úr Krisztusnak előképe volt.[43].
Krisztus, az új Ádám, az Atya misztériumának és szeretetének
kinyilatkoztatásával megmutatja az embernek magát az embert,
és föltárja előtte nagyszerű hivatását: Aki „a láthatatlan Isten
képmása”[44], ugyanő a tökéletes ember is, aki Ádám fiainak az
ősbűn által elcsúfított istenképiségét helyreállította. Mivel Ő az
emberi természetet fölvette, nem elemésztette[45] e természet
magától értetődően bennünk is nagy méltóságra jutott. Isten Fia
ugyanis megtestesülésével valamiképpen minden emberrel
egyesült. Emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel
gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel
szeretett[46]. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk,
a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk”[47]. És mindezt
Ő tette, az ember Megváltója!
9. A megváltás misztériumának isteni vonásai
Újra látván a Zsinat tanításának ezt a csodálatos részét, egy
pillanatra sem feledkezünk meg arról, hogy Jézus Krisztus, az
élő Isten Fia engeszteléssé lett értünk az Atyánál[48] Ő, és
egyedül Ő engesztelte meg az Atya örök szeretetét. Tudniillik azt
az atyaságot, mely kezdettől fogva megmutatkozott a világ
teremtésében, abban, hogy a teremtés egész gazdagságát rábízta
az emberre, amikor az embert „kevéssel tette kisebbé az
angyaloknál”[49], „saját képére és hasonlatosságára” teremtette
[50]. Krisztus megengesztelte Istennek azt az atyaságát és
szeretetét, melyet az ember visszautasított, megszegve az első
szövetséget[51] és minden következő szövetséget is, melyeket
Isten többször is fölajánlott az embereknek[52] A világ
megváltása – a szeretetnek az a félelmetes misztériuma,
melyben megújul a teremtés[53] – legbensőbb természete
szerint az igazság teljessége az emberi szívben: az Egyszülött Fiú
szívében, és általa válik lehetségessé mindazok szívének
megigazulása, akik az Egyszülöttben öröktől fogva arra lettek
rendelve, hogy Isten fiaivá váljanak, és meghívást kapjanak a
kegyelemre és a szeretetre[54]. Az a Kálvárián fölállított kereszt,
melyen az ember Krisztus Jézus – Szűz Mária édes fia, a
Názáreti Józsefnek pedig fogadott fia – „elhagyja” ezt a világot,
Isten örök atyaságának egy újabb bizonysága. Mert Isten
Krisztusban újra közeledik az emberi nemhez, minden egyes
emberhez, kiárasztva rájuk az igazság háromszor szent Lelkét
[55].
Az Atya e kinyilatkoztatása és a Szentlélek kiárasztása által
– melyek eltörölhetetlen pecsétet nyomnak a Megváltás
misztériumába – nyer magyarázatot a Kereszt és Krisztus
halálának teljes jelentése. A teremtő Isten megváltó Istenként
mutatkozik meg, olyan Istenként, aki „hűséges”[56], tudniillik
hűséges az ember és a világ iránti szeretetéhez, melyet már a
teremtés napján kinyilvánított. E szeretet nem riad vissza
semmitől, amit az igazságosság követel. Isten ezért a Fiát, „aki
bűnt nem ismert, értünk bűnné tette[57]. Ha pedig „bűnné tette”
Őt, aki teljesen mentes volt a bűntől, azért tette, hogy
megmutassa a minden teremtett dolognál nagyobb szeretetet,
amely Ő maga, mert „ szeretet az Isten”[58]. De a szeretet
mindenek előtt nagyobb, mint a bűn, mint a teremtmény
gyöngesége és esendősége[59], erősebb a halálnál; mindig kész
arra, hogy fölemeljen, felejtsen, elébe menjen a tékozló fiúnak
[60], hogy megvalósítsa „Isten fiainak megnyilvánulását”[61],
akik „az eljövendő dicsőségre” kaptak meghívást[62]. A
szeretetnek e megnyilvánulását irgalomnak is nevezzük[63]; s e
szeretet és irgalom megmutatása az emberi történelemben ezt a
formát és nevet kapta: Jézus Krisztus.
10. A megváltás misztériumának emberi vonásai
Az ember képtelen szeretet nélkül élni. Magára marad,
érthetetlenné válik önmaga számára, értelmét veszíti az élete, ha
szeretetet nem kap, szeretetet nem talál, nem vehet benne részt
és nem teheti a szeretetet magáévá. Ezért adja a Megváltó
Krisztus, mint már mondtuk, az embernek az ember teljes
kinyilatkoztatását. És ez – lehet mondani – a Megváltás
misztériumának emberi oldala. Tudniillik a Megváltásban fedezi
föl az ember saját emberségének méltóságát, nagyságát, értékét.
A megváltás misztériumában Isten újra kimondja és bizonyos
módon újra teremti az embert. Valóban az ember új teremtése
ez! „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi
vagy nő, mert mindannyian eggyé lettek Krisztus Jézusban”[64].
Az embernek tehát, ha szíve mélyéig érteni akarja önmagát – s
nemcsak futó pillantást vet önmagára, mellyel tökéletlenül,
gyakran csak felszínesen, külsőleg megmutatkozó
magyarázatokat és szabályokat lát az életben –, Krisztushoz kell
mérnie önmagát félelmeivel és kétségeivel, gyöngeségeivel és
bűnösségével, életével és halálával együtt. Az embernek
mindenestől, amije van, Krisztusba kell öltöznie; föl kell vennie
és magáévá kell tennie a Megtestesülés és Megváltás teljes
igazságát, hogy újra megtalálhassa önmagát. Ha ez a belső
folyamat lejátszódik valakiben, az az ember nemcsak Isten
imádásában termi gyümölcsét, hanem önmaga iránt is csodálatra
ébred. Mert mennyire fontosnak kell lennie és mily nagy
értékkel kell bírnia az embernek a Teremtő szemében, ha „ily
nagy Megváltóra lett érdemes”[65], ha az Isten „egyszülött Fiát
adta érte”, hogy az ember „el ne vesszen, hanem örök élete
legyen”[66]?
Igazában az ember e nagy méltósága és értéke fölötti csodálatot
nevezzük evangéliumnak, azaz jó hírnek; de kereszténységnek is
nevezzük. Ugyanebből a csodálatból származik az Egyház
feladata a világban, s még inkább ebben a „mai világban”. Ez a
csodálat, mely egyúttal meggyőződés és bizonyosság is –
legbensőbb természete szerint a hit bizonyossága, ugyanakkor
titokzatos módon ez éltet minden igaz humanizmust is –,
szorosan kapcsolódik Krisztushoz. Ez határozza meg Krisztus
helyét, és ha szabad ilyet mondani, különleges polgárjogát az
ember és az emberiség történelmében. Az Egyház, mely
szüntelenül szemléli az egész Krisztus-misztériumot, hite
bizonyosságával tudja, hogy a kereszten történt Megváltás
örökre visszaadta az embernek a méltóságát, és a világban való
létének értelmét, melynek nagy részét a bűn miatt elveszítette.
Ezért történt a megváltás a Húsvét misztériumában, mely a
kereszten és a halálon át vezet a föltámadáshoz.
Az Egyháznak tehát minden korban, de különösen ma,
elsődleges feladata, hogy az emberek értelmét, lelkiismeretét és
tapasztalatait Krisztus misztériumára irányítsa, hogy minden
embert segítsen abban, hogy a mindennapi életben észrevegye a
Jézus Krisztusban történt megváltás nagyságát. Ugyanakkor az
Egyház az ember legbensőbb dolgairól is szól: az ember szívéről,
lelkiismereti dolgairól és sorsáról.
11. Krisztus misztériuma mint az Egyház küldetésének és a
kereszténységnek fundamentuma
A II. Vatikáni Zsinat hallatlan nagy munkát végzett annak
érdekében, hogy kialakuljon az Egyháznak az a teljes és általános
önismerete, melyről VI. Pál első enciklikájában beszélt. Ez az
önismeret – vagy inkább az Egyház sajátos öntudata –
„dialógusban” születik, melynek létrejöttéhez először oda kell
fordulni a „másikhoz”, ahhoz, akivel beszélni akarunk. Az
egyetemes zsinat nagy lökést adott ennek a sajátosan egyházi
önismeretnek a kialakulásához azzal, hogy elénk tárta a
földkerekség vallásainak „térképét”. Ezenkívül megmutatta,
hogyan helyezkednek el ezen a térképen az egyes vallások,
beleértve az ateizmus régebben nem ismert, korunkat azonban
nagyon jellemző, különböző okokból kiinduló, politikai határok
közé rendezett, szervezett formáit is.
A vallást a Zsinat először egyetemes jelenségként nézi, mely az
emberiség történelmét a legősibb időktől fogva kíséri. Ezután
tárgyalja a különféle nem keresztény vallásokat, végül magát a
kereszténységet. A Zsinatnak az a dokumentuma, mely a nem
keresztény vallásokkal foglalkozik, telve van azoknak a lelki
javaknak megbecsülésével, melyek a vallás és az erkölcsi tanítás
révén vannak jelen az emberiség életében, s áthatják az egész
emberi kultúrát, sőt az anyagi javakkal szembeni elsőbbségüket
is elismeri. Az egyházatyák méltán csodálták a különféle
vallásokban az egyetlen igazság képeit, mint az „Ige
magvait”[67], melyek minden ember különféle utakon, de
egyetlen cél felé törő forró vágyakozásáról tanúskodnak: e vágy
Istent akarja birtokolni és egyúttal éppen az Isten felé törekvés
révén az egyes ember és az emberi nem életének teljes értelmét
szeretné megragadni. A Zsinat különleges figyelmet szentelt a
zsidó vallásnak, megemlékezve arról a nagy lelki kincstárról,
mely közös birtoka a keresztényeknek és a zsidóknak; de
tiszteletet mutatott az iszlám követői iránt is, akik Ábrahám
hitében osztoznak[68].
Miután a Zsinat így föltárta a valóságot, az Egyház és a
keresztények egyenként is teljesebb tudatára ébredhetnek
Krisztus misztériumának, „mely századok és nemzedékek óta el
volt rejtve Istenben”[69] azért, hogy a maga idejében fény
derüljön rá: ez történik az ember Krisztus Jézusban, és minden
nemzedék Benne kapja ezt a kinyilatkoztatást. Krisztusban és
Krisztus által Isten teljesen megmutatkozott az embereknek, és
véglegesen közel jött hozzánk; ugyanakkor Krisztusban és
Krisztus által vált világossá az embernek a maga méltósága és
fölmagasztalása, de tudatára ébredt a természetét meghaladó
értékeknek és az emberi élet rendeltetésének is.
Ezért mindannyiunknak – akik csak Krisztus követői vagyunk –
köréje kell gyűlnünk és körülötte kell kapcsolatot találnunk
egymással. Ez a közösség azonban – mely a legkülönfélébb
életkörülmények között élő, eltérő hagyományokkal,
struktúrákkal és tanításokkal rendelkező egyházak vagy egyházi
közösségek között alakul – nem valósítható meg a kölcsönös
megismerésért és a teljes egység útjában álló akadályok
eltávolításáért való szüntelen fáradozás nélkül. Azt azonban
máris hirdethetjük, és tanúsítanunk is kell, hogy összetartozunk
Krisztus misztériumának hirdetésében, a megváltás
misztériumának isteni és emberi vonásainak megmutatásában, s
a fáradhatatlan küzdelemben, melyet azért az emberi
méltóságért vívunk, melyet Krisztusban minden ember
megkapott és végérvényesen elnyerhet. Ez a méltóság a fogadott
istengyermekség kegyelmének méltósága, s ugyanakkor az
emberi nem belső igazságának méltósága, amely méltóság – ha
világunkban valóban oly jelentőssé vált – számunkra még
világosabb annak az igazságnak a fényében, aki Ő maga: Jézus
Krisztus.
Jézus Krisztus ugyanis szilárd alapja és örök középpontja annak
a kötelező szolgálatnak és feladatnak, melyet Isten az emberre
bízott. E feladatban valamennyiünknek részt kell vennünk,
minden erőnket szolgálatába kell állítanunk, mert a mai kor
emberének, nekünk, elsősorban erre van szükségünk. S ha úgy
tűnik, hogy ezt a munkát manapság nagyobb erők akadályozzák,
mint régebben, az egyúttal bizonyság is arról, hogy e szolgálatra
ma nagyobb szükség van, mint régebben, s az emberek jobban
áhítoznak rá, még ha tiltakoznak is ellene. Itt érintjük az
üdvrendnek azt a misztériumát, hogy az üdvösség és a kegyelem
a kereszthez kötődik. Krisztus nem véletlenül mondta: „A
mennyek országa erőszakot szenved, és az erőszakosok szerzik
meg azt”[70]; majd hozzátette: „e világ fiai a maguk nemében
okosabbak a világosság fiainál”[71]. Nyugodt lélekkel vállaljuk
ezt a dorgálást, hogy olyanok lehessünk, mint Istennek azok az
„erőszakos” emberei, akiket oly sokszor megfigyelhettünk az
Egyház történelmében, és mostanában is láthatunk, hogy végre
valamennyien tudva és szánt szándékkal vegyük magunkra a
szent kötelességet, hogy megmutassuk a világnak Krisztust; hogy
bárki emberfiának segítsünk fölfedezni önmagát; hogy segítsünk
kortársainknak, testvéreinknek és nővéreinknek, népeknek,
nemzeteknek és az egész emberiségnek, szegényeknek és a most
fejlődő országoknak, egyszóval mindenkinek, hogy „megismerjék
Krisztus kifürkészhetetlen gazdagságát”[72], mely minden
ember számára hozzáférhető és minden embernek kincse.
12. Az Egyház küldetése és az emberi szabadság
Ebben a Krisztus szándéka szerint közös feladatban a
keresztényeknek már a teljes egység megvalósulása előtt meg
kell találniuk azokat a szálakat, melyek összekötíkőket. Ez az
egység apostoli és missziós, missziós és apostoli. Ezen egységnél
fogva közelíthetjük meg az emberi szellemnek azt a csodálatos
örökségét,mely az összes vallásban megmutatkozott, amint ezt a
II. Vatikáni Zsinat a Nostra Aetate kezdetű nyilatkozatában
tanítja. Ezért közeledünk az emberi kultúra minden formájához,
minden ideológiai elgondoláshoz, minden egyes jóakaratú
emberhez azzal a tisztelettel, megbecsüléssel és ítélőkészséggel
jövünk, amely az apostolok korától kezdve meghatározta a
missziós munkát és a missziónáló tevékenységet. Elegendő
emlékeznünk Szent Pálra és beszédére az athéni Areopaguson
[73]. A missziós lelkületű ember mindig nagy tisztelettel van az
iránt, ami „az emberben” van[74]: megbecsüli mindazt, amit az
emberek szívük mélyén és a legsúlyosabb kérdések kutatásában
megtaláltak; és tiszteli mindazt, amit az emberekben a
Szentlélek művel, aki „ott fú, ahol akar”[75]. A missziós
tevékenység soha nem rombol, hanem a már létező értékeket
elfogadja és újakat épít belőle, ámbár a gyakorlatban ezt az
eszmét nem mindig valósították meg. A lélek megtérése pedig,
melynek a misszionálásból következnie kell, a kegyelem
eredménye, mert – mint jól tudjuk – a megtérésben az
embernek újra teljesen meg kell találnia önmagát.
Ezért a mai Egyház különleges jelentőséget tulajdonít
mindannak, amit a II. Vatikáni Zsinat a vallásszabadságról szóló
nyilatkozatában, annak mindkét részében elmondott. Szívünk
mélyéig átérezzük, milyen súlyosan kötelez bennünket az az
igazság, melyet Isten megmutatott nekünk. Nevezetesen azt a
lelkiismereti kötelezettségünket hangsúlyozzuk, amely az
igazsággal kapcsolatos. Azzal az igazsággal, melynek az Egyház
krisztusi alapításánál fogva őre és tanítója, mert a Szentlélek
különleges oltalma támogatja, hogy hűségben tudja őrizni ezt az
igazságot és a maga teljes egészében tudja tanítani[76]. E feladat
végzése közben magára Krisztusra tekintünk, aki az Evangélium
első hirdetője[77], aztán az apostolokra, a vértanúkra és a
hitvallókra figyelünk. A vallásszabadságról szóló nyilatkozat
megmutatja és meggyőz minket arról, hogy Krisztus, majd utána
az apostolok nem az emberektől, hanem az Istentől származó
igazság hirdetésében – melyről Krisztus mondja: „a tanításom
nem az enyém, hanem Azé, aki küldött engem”[78] – minden
erejüket latba vetvén megőrizték a tiszteletet az ember, annak
értelme és akarata, lelkiismerete és szabadsága iránt. Ily módon
az emberi személy méltósága a hirdetett igazság részévé válik,
még akkor is, ha erről egy szó sem esik, hanem csak az ember
iránti magatartás fejezi ki. Ez a lelkület, úgy tűnik, nagyon
megfelel korunk sajátos szükségleteinek. Az igazi emberi
szabadság ugyanis nem található meg mindazokban a
dolgokban, melyekről a különböző rendszerek vagy egyes
emberek úgy vélik, vagy azt hirdetik, hogy az a szabadság; éppen
emiatt az Egyháznak a maga isteni küldetése alapján őriznie kell
azt a szabadságot, mely az emberi személy igazi méltóságának
alapja és föltétele.
Jézus Krisztus minden kor emberéhez, hozzánk is ugyanazzal a
szóval közeledik: „megismeritek az igazságot és az igazság
megszabadít titeket”[79]. E szavak egy alapvető követelményt és
egy intelmet tartalmaznak: az igaz szabadság elemi föltétele az
igazsággal iránti tisztességes lelkület; az intelem arra
figyelmeztet, hogy kerülni kell minden színlelt szabadságot,
minden felületes és csak az egyik félnek kedvező szabadságot, s
végül azt a szabadságot, mely nem hatja át az ember és a világ
teljes igazságát. Ma is, kétezer évvel később, Krisztus úgy jelenik
meg előttünk, mint aki meghozza az embernek az igazságban
gyökerező szabadságát; mint aki megszabadítja az embert
mindentől, ami megkötné, csökkentené vagy gyökerében, azaz az
ember szívében, lelkében és lelkiismeretében megfojthatná a
szabadságát. Mily csodálatosan igazolták és igazolják ma is
ugyanezt azok az emberek, akik Krisztus által és Krisztusban
elnyerték az igazi szabadságot, és tanúivá váltak ennek, még az
üldözések közepette is!
Maga Krisztus, amikor fogolyként ott állt Pilátus ítélőszéke előtt,
és Pilátus faggatta őt a főtanács tagjainak vádjai felől, nemde ezt
felelte: „Én arra születtem és azért jöttem e világra, hogy
tanúságot tegyek az igazságról”[80]? Életének e fontos percében
a bíró előtt elmondott szavaival Krisztus igazában megismétli a
korábban mondottat: „megismeritek az igazságot, és az igazság
megszabadít titeket”. Az apostolok idejétől fogva oly sok
századon keresztül nemde ugyanez a Krisztus jelent meg az
igazság miatt elítélt emberekben, és ment meghalni azokban,
akiket az igazságért halálra ítéltek? Vajon fölhagy-e azzal, hogy
szószólója és ügyvédje legyen annak az embernek, aki „Lélekben
és igazságban” él? Kétségtelen, ahogyan nem hagy föl a
közbenjárással az Atyánál, úgy nem hagyja el az emberi
történelmet sem. Az Egyház pedig, ámbár történelmében sok az
emberi gyengeség, állandóan követi Őt, aki ezt mondta:
„elérkezik az óra és már itt is van, amikor igazi imádói lélekben
és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat
akar... Az Isten lélek, ezért akik imádják, azoknak lélekben és
igazságban kell imádniuk”[81].

III. A MEGVÁLTOTT EMBER ÉS HELYZETE A MAI
VILÁGBAN

13. Krisztus eggyé vált minden emberrel
Midőn az emberiség folytonos és egyre gyorsuló tapasztalatai
birtokában beletekintünk Krisztus misztériumába, világosan
megértjük, hogy azoknak az utaknak alapja, melyeken VI. Pál
bölcs intései szerint[82] korunkban az Egyháznak haladnia kell,
egyetlen út, melyet évszázadok igazoltak és a jövőben is
érvényben marad. Az Úr Krisztus ezt az utat főként akkor jelölte
ki, amikor – miként a Zsinat tanítja – „ Isten Fia ugyanis
megtestesülésével valamiképpen minden emberrel
egyesült.”[83] Az Egyház tehát leginkább azért létezik, hogy ezt
az egyesülést megvalósítsa és megújítsa; semmi mást nem akar
elérni, csak azt, hogy minden ember találjon rá Krisztusra: hogy
ez a Krisztus együtt járhassa útját az emberrel az igazságnak és a
szeretetnek azzal az embert és világot mozgató erejével, mely a
Megváltás és a Megtestesülés misztériumában rejlik. A fejlődés
mélyén – mely a világ dolgaiban állandóan hat, s melyből
különféle rendszerek, ideológiák és államhatalmak hasznot
húznak – Jézus Krisztus szüntelenül jelen van, jóllehet úgy
tűnik, egészen távol került, s az Egyházat sokféle erőszak éri,
nehogy jelenléte mutatkozhasék, és küldetésének sajátos
tevékenységeit akadálytalanul végezni tudja. Jézus Krisztus jelen
van az igazság és szeretet erejével, melyek benne egyszeri és
megismételhetetlen tökéletességet értek el, ámbár földi élete
rövid volt és nyilvános működésének ideje még rövidebb.
Az Egyház legfontosabb útja Jézus Krisztus. Ő „az Atyához”
vezető út[84], de ugyanő vezet minden emberhez is. Azon az
úton pedig, mely Krisztustól az emberhez vezet, azon az úton,
melyen Krisztus az egyes emberrel kapcsolódik össze, az
Egyházat senki föl nem tartóztathatja. Az ember mulandó és
örökkévaló javai egyaránt követelik ezt. Krisztus és az ő
misztériuma miatt, ami az Egyház életét jelenti, az Egyház nem
maradhat tétlen olyan dolgokban, melyek az ember igazi javához
vezetnek, mint ahogy nem nézheti tétlenül az e jóra ártalmas
dolgokat sem. A II. Vatikáni Zsinat különböző
dokumentumaiban tanítja, hogy az Egyház legfőbb gondja, hogy
„az ember kimagasló méltóságának megfelelően alakuljon a
világ”[85] és minden tekintetben „egyre emberibbé váljon”[86].
Magának Krisztusnak, minden ember Jó Pásztorának is ez a
gondja. Emiatt, ahogy aGaudium et Spes lelkipásztori
konstitúcióban olvassuk, „az Egyház, mely feladatánál és
illetékességénél fogva semmiképpen sem elegyedik a politikai
közösséggel és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez,
egyszerre jele és oltalma az emberi személy
transzcendenciájának”[87].
Ezért az emberről most a maga teljes igazságában és teljes
egészében beszélünk. Nem az absztrakt emberről van tehát szó,
hanem a ténylegesen élő, a konkrét, vagy ahogy mondják: a
történeti emberről. Minden emberről beszélünk, hiszen a
Megváltás misztériuma minden embert magába foglal, és ezért a
misztériumért Krisztus minden időkre mindenkivel kapcsolatba
lépett. Krisztus minden megfogant, e világra született embert az
Egyház gondjaira bíz, és a Megváltás misztériumának részesévé
tesz. Ez a gondoskodás az egész embert érinti és különleges
módon jut el hozzá. Az embert a maga reális életében nézi,
egyszeri és megismételhetetlen voltában, olyat, mint akiben
Isten képmása tükröződik[88]. Ezt a Zsinat is kifejezte, amikor
az Istenhez való hasonlóságról tárgyalva figyelmeztet, hogy „a
földön az ember az egyetlen olyan teremtmény, melyet Isten
nem más miatt, hanem önmagáért akart”[89]. Az ember, akit
Isten így „akart”, akit öröktől fogva „kiválasztott”, meghívott,
kegyelemre és dicsőségre rendelt, az „minden” ember, a
legkonkrétebb, a legvalósabb ember; ugyanis ezt az ember
ékesíti annak a misztériumnak teljessége, melynek Jézus
Krisztusban válik részesévé. S ennek a misztériumnak a
földünkön élő négy és fél milliárd ember mindegyike akkor vált
részesévé, amikor élete az édesanyja szíve alatt megfogant.
14. Az Egyház összes útja az emberhez vezet
Az Egyház nem hagyhatja magára azt az embert, akinek „sorsa”,
azaz kiválasztottsága, meghívása, születése és halála, üdvössége
vagy kárhozata a legszorosabban és eloldhatatlanul Krisztushoz
kötődik. Amit mondunk, az a föld bármelyik emberére
vonatkozik, akik azon a földön élnek, melyet a Teremtő az első
embernek adott, amikor a férfinak és nőnek ezt mondta:
„Hajtsátok uralmatok alá a földet!”[90] Minden egyes emberre
gondolunk, mégpedig teljes és megismételhetetlen valóságát –
létének, cselekvésének, értelmének, akaratának,
lelkiismeretének és szívének teljes és megismételhetetlen
valóságát – figyelembe véve. Az embernek egyedi valóságának
megfelelően (hiszen „személy”) élet-, de különösen
lélektörténete van. A szellemi lélekkel bíró és sok testi, anyagi,
történeti tényezőtől függő ember maga írja ezt a történetet,
miközben szokásai, társas kapcsolatai, körülményei sokszoros
szálakkal kötik a többi emberhez. És történetét földi létének első
pillanatában, tehát fogantatása és születése percében kezdi írni.
A teljes ember, létének teljes, személyként megélt valóságában
és közösségi-társadalmi életében – családjában, a
társadalomban, nagyon sokfajta körülmény között, nemzetében
és népében (esetleg kizárólag egy család vagy törzs kötelékében),
az emberiség egészében –, ez az ember az Egyház elsődleges útja,
melyen küldetése betöltésekor járnia kell; ő az Egyház első és
legfontosabb útja, amelyet maga Krisztus nyitott meg, s amelyen
a megtestesülés és megváltás misztériumában Ő maga állandóan
jár.
Ezt az embert – életének egész valóságával, lelkiismeretével,
bűnre való hajlandóságával, szüntelen igazságra, szépre, jóra,
igazságosságra és szeretetre való vágyódásával együtt – a Zsinat
így írja le e világban való létét szemlélve, s külső és belső
adatokból próbálva összeállítani képét: „ Magában az emberben
sok ellentmondó elem küzd egymással. Egyrészt ugyanis mint
teremtmény sokszorozottan korlátozottnak, másrészt vágyaiban
korlátlannak és egy magasabb rendű életre hivatottnak érzi
magát. Sokféle érték vonzza egyszerre, és mindig választani
kénytelen közöttük, nem egyről pedig egészen le kell mondania.
Ráadásul mivel esendő és bűnös, gyakran teszi azt, amit nem
akarna, amit pedig szeretne, nem teszi meg. Ezért megosztott
önmagában, amiből sok és nagy társadalmi ellentét is származik
[91].
Az Egyház útja ez az ember, és erre az útra épül minden más út,
melyen az Egyháznak járnia kell. Krisztus ugyanis kivétel nélkül
minden embert megváltott, s az emberrel – kivétel nélkül
mindegyikkel – került kapcsolatba, még ha az ember ennek
nincs is tudatában: „ Krisztus, aki mindenkiért meghalt és
föltámadt, Szentlelke által világosságot és erőt ad az embernek –
bárkinek az emberek közül és az összes embernek –, hogy
megfelelhessen nagyszerű hivatásának”[92].
Mivel pedig ez az ember az Egyház mindennapi életének és
tapasztalatainak, küldetésének és munkájának útja, az
Egyháznak mindig meg kell újulnia, tekintetbe véve azokat a
körülményeket, melyek között az ember él. Tudnia kell az ember
egyre új képességeiről, melyek az új irányzatokban mutatkoznak
meg. De az Egyháznak ismernie kell az emberre leselkedő
veszedelmeket is, továbbá ismernie kell mindent, ami útjában áll
annak, „hogy az ember élete egyre emberibb legyen”[93], s hogy
az egész élet az ember méltóságához igazodhasék. Egyszóval
tudnia kell minden akadályról is.
15. Mitől fél a mai ember?
Azt az emlékezetes leírást, amelyet a II. Vatikáni Zsinat oly
gondosan és éleslátással dolgozott ki, még illesztenünk kell az
„idők jeleihez”, és a meghatározott irányokban állandóan változó
körülményekhez.
Úgy látszik, korunk emberét egyre inkább veszélyeztetik a
tulajdon értelme, akarata és keze munkája eredményeként
létrejött dolgok. A sokfajta emberi tevékenység végeredménye
ugyanis – nagyon gyorsan és sokszor előre nem látott módon –
„elidegenedik”: elveszik attól, aki létrehozta; és nemcsak ez
történik, s nem is csak oly mértékben, ahogy e tevékenységhez
természete szerint hozzátartoznék, hanem a létrehozott
eredmények az ember ellen fordulnak. Ez tűnik a mai ember
élete legkeservesebb és legáltalánosabb tényezőjének. Ezért az
embert egyre nagyobb félelem tölti el. Fél attól, hogy
munkájának gyümölcsei – nem mind és nem is a többségük,
hanem az a néhány, melyekért különösen is megdolgozott –
ellene fognak fordulni; fél, nehogy önmaga elpusztítására
alkalmas fegyverek váljanak belőlük, mert ehhez képest minden
szerencsétlenség és baj, amit eddig a történelemből ismerünk,
elenyészőnek tűnik. Ezért keresni kell: mi az oka annak, hogy az
a minden ember kezében levő képesség, hogy uralma alá hajtsa a
földet[94], szembefordult az emberrel, és érthető módon
szorongást kelt, tudatos vagy nem is tudatosított félelmet olyan
csapásoktól, melyek a ma élő egész emberiséget fenyegeti?
Ez a fenyegetett állapot, melyet az ember művei alakítanak ki az
ember számára, különböző irányokból származik és különböző
súlyú tényezők következménye. Egyre inkább be kell látnuk,
hogy a föld javainak fölhasználásában tisztességgel és
értelmesen kell eljárnunk. A föld kincseinek kitermelése, mely
nemcsak ipari célokat szolgál, hanem a katonai erő növelését is,
az egyre gyorsuló technikai fejlődés, melyet nem eléggé
vezérelnek emberies szempontok,az ember természetes
környezetét egyre inkább veszélybe sodorják, s elidegenítik a
természetet a saját rendjétől. Így a természetes környezetben az
ember már nem lát egyebet, mint a közvetlen fölhasználás és a
fogyasztás számára hasznos dolgot. A Teremtő azonban úgy
akarta, hogy az ember közösségben éljen a természettel, mint
értelmes és nemes ura, mint őrzője, s nem mint garázda
birtokosa, aki mindent kiárusít, s mindenre tekintet nélkül
pusztítja a természetet.
A technika fejlődése és az emberi kultúra mai formája, melyben
a technikai tudományok elsőbbséget élveznek, megkövetelik az
erkölcsi élet és az etika tudományának fejlődését is, ez azonban
egyre gyatrábbnak látszik. Ezért a technika fejlődése, jóllehet
csodálatot ébreszt és könnyen az emberi nagyság benyomását
keltheti, melyről a Teremtés könyvében már a teremtés
leírásakor legalább mint csíráról szó van[95], elkerülhetetlenül
félelmeket kelt. E félelmek között az első a legnagyobb és
leglényegesebb dolgot érinti: vajon ez a fejlődés, melynek az
ember a szerzője és végrehajtója, minden szempontból
emberibbé teszi az ember életét? Méltóbbá teszi-e a világot az
emberhez? Kétségtelen, hogy bizonyos szempontból igen. Most
azonban az a kérdés sürgeti a választ, mely a lényeget érinti:
vajon az ember mint ember jobbá válik-e e fejlődés révén, azaz
lelkileg érettebb lesz-e, emberi méltóságának jobban tudatára
ébred-e, lelkiismerete parancsának jobban engedelmeskedik-e,
bőkezűbb lesz-e mások felé, főleg a szegények és betegek felé,
készebb-e segítséget nyújtani a rászorulóknak?
Mivel Krisztus által alkalmassá váltak arra, hogy az emberre
vonatkozó kérdést ilyen egyetemesen átérezzék, a
keresztényeknek föl kell tenniük ezt a kérdést; de mindenkinek
föl kell tennie, főleg azoknak, akik olyan társadalmi
csoportokhoz tartoznak, melyek tevékeny részesei korunk
fejlődésének. Nekünk, akik szemtanúi és részesei vagyunk e
fejlődés, sem túlságosan nem lelkesedhetünk érte, sem túlzott
csodálat nem lehet bennünk mindaz iránt, amit elértünk; hanem
mindegyikünknek a legnagyobb becsületességgel föl kell
tennünk a lényeges kérdéseket, melyek az ember mai és
elkövetkező helyzetét illetik. Az emberi szellem találmányai,
amelyek eddig megszülettek, és amiken a technika szakemberei
törik a fejüket, vajon támogatják-e az ember erkölcsi és szellemi
fejlődését? Gyarapszik-e, fejlődik-e az ember mint ember a jelen
körülmények között, vagy visszafejlődik és elveszíti emberségét?
Az emberekben, az emberek belső világában, ahol a jóság vagy a
rosszaság él, fölülkerekedik-e a jó a rosszal szemben? Növekszik-e
az emberekben és az emberek között a szeretet egymás iránt,
egymás jogainak – mégpedig mindenki, minden egyén, nép és
nemzet jogainak – tiszteletben tartása, vagy épp ellenkezőleg, a
sokféle önszeretet gyarapszik, a nacionalizmus az igazi
hazaszeretettel szemben, sőt az uralkodás másokon a jogok és
érdekeltségek igazságtalan birtoklása által, s erősödik a törekvés,
hogy az egész technikai, tudományos fejlődés eredménye
végsősoron a mások fölötti uralkodás legyen, s így vagy úgy az
imperializmust szolgálja?
Ezek annyira lényeges kérdések, hogy az Egyház nem teheti meg,
hogy ne tegye föl őket, hiszen a földön több milliárd ember ezt
többé-kevésbé kifejezetten kérdezi. Mindenki növekedésről és
fejlődésről beszél, a folyóiratok és könyvek majdnem minden
nyelven tárgyalják e témát. Nem téveszthetjük azonban szem
elől, hogy e témakörben nem csupán állítások és bizonyosságok
vannak, hanem kérdések és aggodalmak is, melyek nem kevésbé
jelentősek, mint a biztató dolgok. E kérdések és aggodalmak
részei az emberi gondolkodásnak, sőt teljesen megfelelnek az
embernek az emberért, a saját emberségéért és az eljövendő
korok embereiért érzett felelősségének. Az eszkatologikus hittől
vezetett Egyház az emberért, annak emberségéért és az ember
jövendő földi sorsáért – azaz az egész haladás és fejlődés
folyamatáért is – való aggódást saját küldetése szükségszerű
részének tartja. E gond princípiumát Jézus Krisztusban találja
meg, és ezért – a mostani idők jeleinek megfelelően újra
megfontolva – állandóan növelni akarja Krisztusban az ember
helyzetével való törődést.
16. Fejlődés vagy fenyegetés?
Ha tehát korunk, a mi nemzedékünk időszaka, mely a második
évezred vége felé közeledik, egyrészt ragyogó fejlődéssel
dicsekedhet, másrészt tele van az embert fenyegető
veszedelmekkel, akkor az Egyháznak erről minden jóakaratú
emberrel beszélnie kell és szüntelen dialógust kell folytatnia.
Úgy tűnik ugyanis, hogy a mai ember állapota nem felel meg az
objektív erkölcsi rend, az igazságosság és főként az emberi nem
szociális szeretete követelményeinek. Ezek pedig nem mondanak
mást, mint amit a Teremtő mondott az embernek, amikor átadta
neki a földet[96]. Ezt az első szót erősítette meg Krisztus a
Megtestesülés misztériumában. A II. Vatikáni Zsinat szépen
mondja el ugyanezt azokban a fejezetekben, melyekben „az
ember királyi méltóságáról” és arról a meghívásról szól, mely az
embert Krisztus „királyi tisztségében” akarja részesíteni[97]. De
mi mást jelent az ember látható világ fölötti „királyi tisztsége” és
„uralma „, melyet maga a Teremtő bízott rá, mint hogy
magasabb rendű az etikai rend a technikánál, a személy a
dolgoknál és a lélek az anyagnál?
Ezért figyelembe véve az elmondottakat, a mai fejlődés minden
fokát gondosan szemmel kell tartani; e fejlődés minden egyes
tényezőjéről szinte röntgenfelvételt kell készíteni. Mert a
személyek megsegítéséről van szó, s nemcsak azoknak a
dolgoknak a szaporításáról, melyeket a személy használhat.
Arról van szó – amint ezt korunk egyik filozófusa megfogalmazta
és a Zsinat jóváhagyta –, hogy az embernek ne csak „többje
legyen”, hanem, hogy ő maga „több legyen”[98]. Már jelen van
és észlelhető a veszély, hogy az ember, miközben a gazdasági
dolgok fölötti uralmát növeli, a lényeges kérdésekben elveszíti az
uralmat, és embersége különféle módokon rabja lesz az általa
látszólag uralt dolgoknak; s ő maga – bár ezt nem veszi azonnal
észre – sokszoros manipuláció áldozata lesz, mégpedig az
egész közösségi élet szervezett formái által, a termelő rendszerek
és a tömegkommunikációs eszközök révén. Az ember pedig nem
mondhat le sem önmagáról, sem a világban betöltött különleges
szerepéről; nem lehet rabszolgája a dolgoknak, rabszolgája
gazdasági rendszereknek, és rabszolgája a saját termékeinek. Az
az emberi kultúra, mely mindent az anyagból vezet le, az embert
ilyen rabszolgaságba süllyeszti, akkor is, ha ezt úttörői nem
tudják vagy nem szándékolják. Ez az oka annak, miért féltjük
most az embert. Nemcsak elvontan kell válaszolnunk tehát a
kérdésre, hogy ki az ember, hanem az ember életének és
kultúrájának teljes valóságáról van szó. A mindennapi élet
dolgairól kell szólni, és azokról a kezdeményezésekről, melyek a
civilizáció, a politikai, gazdasági, társadalmi élet és az egyes
államok sok területét érintik.
S azért állítottuk, hogy a mai ember helyzete eltér az erkölcsi
tanítás, az igazságosság és a szociális szeretet objektív
követelményeitől, mert közismert tények és összehasonlítások
bizonyítják, melyekről gyakran volt szó pápai
megnyilatkozásokban, a Zsinaton és a Szinódusokon[99]. A mai
helyzet kétségtelenül nem mindenütt egyforma, hanem sok
változata van. E változatok történelmi okok következményei
ugyan, de az etikai tanításra is nagyon hatnak. Jól tudjuk, hogy
vannak fogyasztói társadalmak, melyekben a cél egyénileg is,
közösségileg is a birtokolt javak minél nagyobb mennyisége – ez
a nagyon fejlett országok jellemzője –; ugyanakkor más
társadalmakban nagyon sokan éheznek, és nem kevesen a
mindennapi kenyér híján éhenhalnak. Ugyanígy némelyek
gonosz szabadsággal féktelenek a javak használatában, s ez
etikailag nem lehet kifogástalan; ugyanakkor mások szabadságát
megkötik; azokét, akik nyomorúságban élnek, s akiket egyre
nagyobb nyomorúságba kényszerítenek.
Ez a közismert összevetés és a kiáltó ellentét, melyről a század
pápái valamennyien beszéltek megnyilatkozásaikban,
legújabban XXIII. János és VI.Pál pápa, világméretűvé tágítja a
lakmározó dúsgazdagról és a koldus Lázárról szóló
példabeszédet[100].
A dolog méretei kérdésessé teszik azokat a pénzügyi, termelési,
kereskedelmi és elosztási rendszereket, melyek különféle
politikai rendszerekben uralják az egész világgazdaságot. Ezek
ugyanis képtelenek megszüntetni a múlt időkből örökölt
szociális igazságtalanságokat, és korunk erkölcsi
követelményeinek sem képesek eleget tenni. S miközben az
embert az általa teremtett terhek szolgájává teszik, míg egyre
gyorsabban merítik ki a föld gazdagságát és erőit, valamint
szennyezik a környezetet, ugyanezek a rendszerek egyre
szélesítik a nyomor zónáit és terjesztik a félelmet, a hiú
reményeket és az erőszakot[101]
Félelmetes helyzet elé kerültünk, mely senkit nem hagyhat
közömbösen: mert az, aki az egyik oldalon a lehető legnagyobb
nyereséghez akar jutni, s a másik oldalon károk és jogtalanságok
árát fizeti, az egyaránt az ember! A helyzetet tovább súlyosbítja
az, hogy közvetlen egymás közelében élnek kiváltságos,
dúsgazdag rétegek és nyomorult szegények; fejlett nemzetek,
melyek fölhalmozzák a javakat, és olyan népek, melyek nyomora
egyre nagyobb bajok forrása. Ehhez járul még az infláció, a
munkanélküliség: újabb jelei annak az erkölcsi zűrzavarnak,
mely az egész világon megfigyelhető, s amely egyre sürgeti az
ember igazi méltóságának megfelelő bátor és hatékony
megoldásokat[102].
E feladat nem haladja meg az ember teljesítőképességét. A szó
tágabb értelmében a szolidaritás elvének kell segítenie az
intézményeket a kellő megoldások megtalálásában – akár a
kereskedelemről van szó, ahol a dolgok irányításában egy
egészséges versenynek kell érvényesülnie, akár a javak legtágabb
értelemben való elosztásáról –, tudniillik abban, hogy a
gazdaságilag elmaradott népek ne csupán elemi szükségleteiket
elégíthessék ki, hanem valóban fejlődni is képesek legyenek.
Ezen a nehéz úton – azaz a gazdasági élet struktúráinak
megváltoztatásának útján, amire viszont égetően szükség van – a
lélek, az akarat és a szív igaz megtérése nélkül csak nagyon
nehezen lehet előbbre vergődni. Mert ez az út az egyes emberek
és szabad népek szabad és kölcsönös együttműködését követeli.
A szabadságot ugyanis gyakran összetévesztik egyéni vagy
közösségi szükségletek ösztönös kielégítésével, valamint
az ösztönös harcolni és uralkodni vágyással, bármilyen
ideológiák színeivel festik is át e vágyakat. Kétségtelen, ezek az
ösztönös erők léteznek és hatnak, de képtelenség egy valóban
emberséges gazdaság megszervezése, ha nem veszünk róluk
tudomást és nem kerülnek magasabb rendű megfontolások és
olyan elvek irányítása és hatása alá, melyek létrehozhatják a
népek közötti igazi emberiességet, valóban kifejezésre juttatják
az ember szabadságát, és képesek biztosítani, megvédeni ezt a
szabadságot a gazdasági élet területén is. A gazdasági fejlődés
egészének és minden tényezőjének olyan irányítást kell kapnia,
hogy megfeleljen mind a közösség, mind az egyes emberek
teljes értékű fejlődésének. Erre emlékeztetett és komolyan
figyelmeztetett már Elődünk, VI. Pál pápa a Populorum
Progressio enciklikájában. Máskülönben a „gazdasági fejlődés”
úgy eluralkodik, hogy az emberi élet egészét alárendeli egy
részterületnek, azaz alacsonyabb rendű szükségleteknek, és így
tönkreteszi az embert, bomlasztja a társadalmat, s végül belevész
saját nehézségeibe és vétkeibe.
De hogy ezt a feladatot vállalni és hordozni lehet, azt bizonyos
tények és események igazolják, amelyeket itt fölsorolni túl
hosszú és körülményes lenne. Egy azonban kétségtelen: ezen a
nagyon széles területen nagyra kell értékelni és érvényesíteni
kell az erkölcsi felelősség érzékét, melyet az embernek magáévá
kell tennie. Íme, újra csak elérkeztünk az emberhez. Az e téren
ránk nehezedő erkölcsi kötelezettségek nekünk,
keresztényeknek, akkor válnak egészen világossá, ha lelkünk elé
állítjuk – és ezt állandóan meg is kell tennünk – az utolsó ítéletet
Krisztus azon szavai szerint, melyeket Máté evangélista mond el
[103]
Ezt a végső jelenetet állandóan „alkalmaznunk” kell az
emberiség történetére és az egyes emberi tettekre, hogy ezeknek
„mértéke” lehessen, és mind a közösségeknek, mind az egyes
embereknek az önismeret forrásává válhasson: „Éheztem, és
nem adtatok ennem, ... ruhátlan voltam, és nem adtatok rám
ruhát, ... börtönben voltam és nem látogattatok meg...”(Mt
25,42-43). E szavak sürgető ereje fokozottan megnyilvánul, ha
megfontoljuk, hogy a szabadságra törekvő népeknek és
államoknak a kenyér és az emberi kultúra javai helyett új
fegyvereket adnak, mégpedig nagy mennyiségben. Olyan
eszközöket adnak e népek kezébe, amelyek háborúkra és
pusztításra alkalmasak, s ezeket nemcsak jogaik védelmére
használják föl, hanem nacionalista megfontolásokkal
uralomvágyukat élik ki velük, s ezzel a gyarmatosításnak megint
egy újabb formája valósul meg. Miként ezt mind jól tudjuk, a
Föld éhségtől és nyomortól sújtott területeit hamarosan
termékennyé lehetne tenni, ha a háborús fegyverkezésre szánt
beruházásokat az élet javára, élelmiszer termelésre fordítanák.
Lehet, hogy ezen meggondolások egyeseknek „absztrakt”
gondolatok maradnak; lehet, hogy a szemben álló „felek”, akik
saját hibáikat elfelejtik, alkalmat nyernek a másik vádolására;
lehet, hogy oka lesz az Egyház elleni újabb vádaskodásoknak:
mégis, nincs más fegyverünk, mint a léleké, a szó és a szeretet
fegyverei, s „akár alkalmas, akár alkalmatlan a szó”, hirdetnünk
kell[104]. Ezért az Egyház szüntelenül kérleli Isten és az
emberek nevében mindkét felet és mindenkit együttesen: „Ne
öljetek! Ne romboljátok az emberek életét! Gondoskodjatok
testvéreitekről, akiket éhség és nyomor kínoz! Őrizzétek meg
minden ember szabadságát és személyi méltóságát!”
17. Az emberi jogok: betű vagy lélek?
A mi századunk már eddig is hatalmas szenvedéseket és
pusztításokat okozott az embernek nemcsak anyagi, hanem
erkölcsi, és főleg erkölcsi téren. Ebből a szempontból
nemkönnyű régebbi korokat a miénkkel összevetni, mert a
megítélés történeti szempontjai változnak. Mégis, ha ezt az
összevetést nem is tesszük meg, meg kell vallanunk, hogy e
században az emberek nagyon sok igazságtalanságot és kínt
okoztak maguknak. Vajon határozottan megfékeztük-e ezt a
folyamatot? Természetesen meg kell emlékeznünk nagy
tisztelettel és a jövőbe vetett reménységgel arról, mily csodálatos
igyekezet hozta létre az Egyesült Nemzetek Szervezetét annak
érdekében, hogy határozza és szövegezze meg az ember
„tárgyilagos” és sérthetetlen jogait, s hogy a tagállamok
kötelezték magukat e jogok kölcsönös tiszteletben tartására.
Most már majdnem minden állam elfogadta és ratifikálta ezeket
a jogokat, s ez garancia lehet arra, hogy az emberi jogok lesznek
az az alap világszerte, melyre az ember javát szolgáló törekvések
támaszkodhatnak.
Az Egyháznak nem kell bizonygatnia, hogy ez a kérdés mennyire
szorosan összefügg küldetésével a mai világban. Mert e kérdés
van a népek belső békéjének és a népek közötti békének a
gyökerében, amint ezt XXIII. János pápa, a II. Vatikáni Zsinat és
utána VI. Pál pápa külön dokumentumokban is elmondta.
Összefoglalóan, a béke az ember sérthetetlen jogainak
tiszteletben tartásában áll, „a béke az igazságosság gyümölcse”,
míg ezzel ellentétben, a jogok megsértéséből születik a háború,
és a jogok még súlyosabb sérelmeit hozza magával. Ha az emberi
jogokat békeidőben sértik meg, ez különösen fájdalmas, és a
fejlődés szempontjából nézve az ember elleni harc érthetetlen
jelensége, mely össze nem egyeztethető semmiféle önmagát
humanistának mondó programmal. Márpedig miféle társadalmi,
gazdasági, politikai és kulturális program ne vallaná magáról,
hogy humanista? Legszilárdabb meggyőződésünk, hogy
manapság a világban egyetlen program sincs, melyben – még ha
ellentétes ideológiával magyarázzák is az ember dolgait – ne az
ember foglalná el az első helyet.
Ha már most ezen a premisszák (előzmények) ellenére sokféle
módon sértik az emberi jogokat, ha gyakorlatban tanúi vagyunk
koncentrációs táboroknak, látjuk az erőszakot, a kínzásokat, a
terrorcselekményeket és sok egyéb diszkriminációt, ezek más
premisszák következményei kell hogy legyenek, melyek
fenyegetik vagy gyakran szinte kioltják a modern rendszerek és
programok humanisztikus premisszáinak hatását. Folyamatosan
újra át kell gondolnunk tehát ezeket a programokat az ember
objektív és sérthetetlen jogainak szempontjából.
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének megalapítása és az Emberi
Jogok Deklarációja kétségtelenül nemcsak arra irányult, hogy
megakadályozza a legutóbbi háború borzalmainak
megismétlődését, hanem olyan alapot akart teremteni, amelyhez
a rendszereket, programokat és az államok irányítási formáit
hozzá lehessen mérni abból az egyetlen alapvető szempontból
nézve, ami az ember – a közösségben élő személy – java, amely
elemi alkotórésze a közjónak, és elsődleges kritériumul kell
szolgálnia minden tervhez, rendszerhez és kormányzáshoz.
Ha ez nem történik meg, még ha béke van is, az emberi életet
különféle szenvedések gyötrik, amelyeket csak súlyosbítanak a
különböző elnyomási formák, zsarnoki uralmak, új
gyarmatosítási jelenségek, s a népek korlátlan leigazásának
törekvése. Mindezek a népek békéjét is veszélybe sodorhatják.
Kétségtelen igazságként mutatják az elmúlt idők eseményei,
hogy az egyes emberek sértett jogait nem lehet szétválasztani a
népek jogainak megsértésétől, hiszen az embert organikus szálak
kötik a néphez, mint egy nagy családhoz.
Már a század első felében, a diktatórikus és totalitárius, s mint
közismert, háborús katasztrófákhoz vezető államok
kialakulásakor az Egyház ismételten kifejezte álláspontját
ezekről az államformákról, melyek egy nagyobb jó, nevezetesen
az „állam érdekének” jelszavával igazában egy párt – az állam
általános érdekével azonosított – érdekeit szolgálták[105]. Ezek
az államhatalmak valójában megszorították a polgárok jogait,
megtagadták tőlük a sérthetetlen emberi jogokat, melyeket a
század közepén nemzetközi szinten kodifikáltak. Miközben az
Egyház együtt örvend e fejlődésnek minden jóakaratú emberrel,
mindazokkal, akik békére és igazságosságra törekszenek tudván,
hogy a „betű” egymagában „ölni képes”, „a lélek azonban életet
ad”[106], velük együtt keresnie kell, hogy az emberi jogok
„betűjének” elfogadása egyúttal a „lelkének” megvalósítását is
jelenti-e? Nem ok nélkül félünk ettől, hiszen gyakran még
nagyon távol vagyunk attól, hogy e jogok valóra válhatnának,
mert a társadalmi és politikai élet „lelke” néha fájdalmasan eltér
a „betűtől”, mely az ember jogait hirdeti. Akik egy ilyen, az adott
társadalom számára súlyos helyzet kialakításában részt
vállalnak, nagy felelősséggel bírnak mind a társadalom, mind az
emberi történelem előtt.
Az állam lényege, amennyiben politikai közösség, abban áll,
hogy a társadalom és a nép, amely alkotja, ura és kovácsa a saját
sorsának. Az államnak ez a fogalma nem válik valóra, ha a
hatalomnak olyan gyakorlása helyett, amelyben a társadalom,
illetve a nép erkölcsileg részt vesz, egy csoport gyakorolja a
hatalmat a többiek fölött. Ez igen nagy jelentőségű a mi
korunkban, amikor megnőtt az emberek társadalmi
felelősségérzete, és a vágy, hogy részt vegyenek a politikai
életben, tekintetbe véve minden nép saját tényleges
körülményeit és a közhatalom szükséges érvényesülését[107].
Ezek azok a jelentősebb kérdések, amelyek az ember és
egész embersége fejlődése szempontjából fontosak.
Az Egyház mindig azt tanította, hogy a közjóért fáradozni kell,
így minden államnak jó állampolgárokat nevelt. Ugyanakkor
figyelmeztette a közhatalom viselőit, hogy elsődleges feladatuk a
közjóról való gondoskodás, s hogy alapvető jogaik innen
származnak. Az előbb vázolt premisszák és az objektív etikai
rend követelményei miatt a közhatalom jogait csak az ember
természetes és sérthetetlen jogainak figyelembevételével lehet
értelmezni. Az a közjó, melynek a közhatalom képviselői a
szolgálatában állnak, csak akkor valósul meg akadálytalanul, ha
az állampolgárok biztosak lehetnek jogaik felől. Ha ez nincs meg,
a társadalom fölbomlik, az emberek szembefordulnak a legfőbb
hatalommal, vagy félelem, elnyomás, erőszakos cselekmények
harapóznak el, amelyre elég sok példát szolgáltatnak korunk
totalítáris államai. Ebből következik, hogy az emberi jogok elve
szorosan kapcsolódik a társadalmi igazságossághoz, és ez mérce
lehet, amelyen ellenőrizhető, hogy e jogok egy politikai szervezet
életében valóban érvényre jutnak-e.
Méltán számlálják az alapvető emberi jogok közé a
vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság jogát. A II. Vatikáni
Zsinat fontosnak tartotta, hogy e kérdésről hosszabban is
nyilatkozzék. Ez történt abban a dokumentumban, amely a
Dignitatis Humanae címet viseli, s amelyben ezt a kérdést
nemcsak a teológia felől, hanem a természetjog oldaláról is
megközelítették, „egyszerűen emberi módon”, azon
premisszákon keresztül, amelyek az emberi tapasztalatból, az
ember értelméből és méltóságérzéséből származnak.
Kétségtelenül, a személyek és közösségek vallásszabadságának
korlátozása nemcsak fájdalmas tapasztalatuk, hanem mindenek
előtt magát az emberi méltóságot sérti, függetlenül attól, hogy
milyen valláshoz tartoznak, illetve mit gondolnak a világról. A
vallásszabadság korlátozása és megsértése az ember
méltóságával és objektív jogaival ellenkező dolog. Hogy mit
jelent ez a korlátozás és sértés, azt a Zsinat dokumentuma
világosan elmondja. Ez a kényszer az ember legbensőbb és
legsajátosabb dolgait sérti. Magát a hitetlenséget, a vallási
közömbösséget és az ateizmust, amennyiben ezek emberi
dolgok, csak akkor lehet leírni, ha a valláshoz és a hithez
viszonyítják őket. Ezért nehéz „pusztán emberi” alapon
bizonyítani azt a tételt, mely szerint csak az ateizmusnak van
polgárjoga a társadalomban, míg a hívő embereket mintegy
törvényekkel biztosított formák közt csak megtűrik,
alacsonyabb rendű polgároknak tekintik, sőt, ami néha szintén
előfordul, teljesen megfosztják polgári jogaiktól.
Még ha röviden is, de ezt a témát is érintenünk kellett, mert
korunknak nagyon sok emberét érinti, és ezen a téren az
előítéletekből és igazságtalanságból sok terhet viselnek emberek.
Ha nem szólunk ennek a témának minden részletkérdéséről –
bár ez a mi jogunk és feladatunk –, azért tesszük, mert
mindazokkal, akik Isten nevéért üldözést és megkülönböztetést
szenvednek, egyek vagyunk a megváltás erejébe vetett hitben,
amely erő Krisztus keresztjében van. Mindazonáltal hivatalunk
kötelességének eleget téve a földkerekség összes Istenben hivő
emberének nevében sürgetve kérjük a társadalmi és politikai
életvezetőit, hogy tartsák tiszteletben a vallás jogait és az Egyház
cselekvési jogát. Nem kiváltságokat kérünk, hanem elemi
jogaink tiszteletét. E jog gyakorlása bizonyítja leginkább, hogy
valamely országban, társadalomban vagy szervezetben fejlődik-e
az ember.
IV. AZ EGYHÁZ KÜLDETÉSE ÉS AZ EMBERI SORS
18. Az Egyház gondja az ember hivatása körül
Korunk emberének ez a szükségszerűen rövidre fogott
szemügyre vétele is arra késztet, hogy szívünk és lelkünk még
jobban az Úr Jézus Krisztus és a Megváltás misztériuma felé
forduljon, mely az igazság és a szeretet különleges erejével zárja
magába az ember problémáját. Ha Krisztus megtestesülésével
valamiképpen minden emberrel egyesült[108], akkor az
Egyháznak, ennek a misztériumnak bőségét és egyetemes
irányultságait szemlélve még inkább a saját természete szerint és
küldetésének kell élnie. Nem véletlen, hogy Szent Pál úgy beszél
az Egyházról, mint Krisztus testéről[109]. Ha Krisztus titokzatos
teste az Isten népe, amint ezt a II. Vatikáni Zsinat a Szentírásra
és a szentatyák hagyományára támaszkodva tanítja, akkor
nyilvánvaló, hogy e nép minden egyes embere azzal az éltető
lélekkel van áthatva, aki Krisztustól származik. Ebből
következik, hogy amikor az ember valódi nehézségeit, reményét
és fájdalmát, sikereit és bukásait vizsgálja, az Egyház mint test,
szervezet, közösség isteni ösztönzésre cselekszik, és annak a
Léleknek világosságával és erejével él, mely a megfeszített és
föltámadt Krisztusból árad: s éppen ezért él mint Egyház. Az
Egyháznak ugyanis nincs más élete, csak az, amelyet Jegyese és
Úra ajándékoz neki. Ezért mivel Krisztus a megváltás
misztériumában vonta magához az Egyházat, maga az Egyház is
nagyon szoros kapcsolatba került minden emberrel.
Krisztusnak az emberekkel való kapcsolata maga is misztérium,
amelyből az „új ember” születik, aki arra van hivatva, hogy része
legyen Isten életében[110], és azért teremti Isten újjá
Krisztusban, hogy elnyerje az igazság és a kegyelem teljességét
[111]. Krisztus kapcsolata az emberrel élet és az élet forrása,
amint világosan mondja ezt Szent János evangéliumának
előszavában: „Az Ige megadta nekik a hatalmat, hogy Isten fiaivá
legyenek”[112]. Ez az erő, amely belülről átformálja az embert,
egy új életnek lesza forrása, mely élet nem öregszik és nem fogy
el, hanem megmarad az örök életre[113]. Az ember hivatásának
végső beteljesedése ez az élet, amelyet az Atya ígért meg és kínál
föl Krisztusban minden embernek; abban a Krisztusban, aki
örök és egyszülött Fiú, de „amikor elérkezett az idő
teljessége”[114], Szűz Máriától emberként megszületett. Ez az
élet annak a „sorsnak” beteljesedése, amelyet Isten öröktől fogva
készített az embernek. Ez a sors isteni utat jelent, mely áthalad
minden titkon, minden ismeretlen dolgon, az ember evilági
sorsának minden buktatóján és zsákutcáján. Mert ha mindezek a
végzet következetességével a mulandó életet a halálban a
végéhez viszik, ahol a testi élet kialszik, Krisztus megjelenik
előttünk és így szól: „Én vagyok a föltámadás és az élet, aki
bennem hisz, nem hal meg mindörökre”[115]. A keresztre
feszített Krisztusban, akit eltemettek, de föltámadt a sírból,
„fölragyogott nékünk a feltámadás boldog reménye és az
eljövendő halhatatlan élet ígérete”[116]; de mindazt a test halála
után kapja meg az ember, így részesedve abból a sorsból,
melynek az egész anyagvilág alá van vetve. Nekünk magunknak
is eltökélt szándékunk, hogy napról napra kutassuk annak az
igazságnak mélységeit, melyet az ember Megváltója így mond:
„A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit”[117]. E szavak
azonban, ámbár azonnal nem látszik, az ember nagyon komoly
állítását hordozzák: állítják a testet, amelyet a Lélek éltet.
Az Egyház ezt valóságként tapasztalja meg saját életében, és
ebből az igazságból él az ember felé fordulva. Ezért élhet úgy,
hogy nem szorítja korlátok közé egy emberi élet rövid ideje,
ugyanakkor gondos szeretettel foglalkozzék minden olyan
dologgal, melyek e földi életben fontosak az emberi lélek
számára; annak az emberi léleknek, amelyet örök nyugtalanság
sürget Szent Ágoston e szavai szerint: „Uram, magadnak
teremtettél minket és nyugtalan a szívünk, amíg el nem nyugszik
Benned”[118]. Ebben a termékeny nyugtalanságban válik
tapinthatóvá és benne lüktet az, ami leginkább emberi az
emberben: az igazság keresése, a jóság kielégíthetetlen
szomjúsága, a szabadságvágy, a szép kívánása és a lelkiismeret
szava. Az Egyház szinte Krisztus szemével vizsgálja az embert, és
egyre inkább tudatára ébred, hogy őre annak a kincstárnak,
amelyet nem szabad szétszórni, hanem állandóan gyarapítani
kell. Hiszen az Úr Jézus Krisztus megmondta: „Aki nem gyűjt
velem, az szétszór”[119]. Az emberiségnek ez a nagy kincstára
azzal a misztériummal is ékes, melynek révén Isten fiai lehetünk
[120], és elnyerhetjük a „fogadott fiúság” ajándékát[121] Isten
egyszülött Fiában, akiben így szólíthatjuk az Istent: Abba! Atya!
[122] E kincstár egyúttal hatalmas erőforrás is, mely előbb
belülről fogja egységbe az Egyházat, majd lehetőséget ad neki a
külső cselekvésre. Ez az erő köti az Egyházat Krisztus Lelkéhez,
ahhoz a Szentlélekhez, akit a Megváltó ígért meg, akit állandóan
küld, s aki ugyanúgy, mint Pünkösd napján, állandóan eljön. Így
mutatkozik meg az emberekben a Lélek ereje[123] a Lélek
ajándékai[124] és gyümölcsei[125]. S úgy látszik, korunk
Egyháza napról napra hevesebb vágyakozással és szent
türelmetlenséggel hívja a Lelket: „Jöjj Szentlélek Isten! Jöjj el,
jöjj el! Mosd meg, ami szennyezett! A bosszuságra hints vizet!
Orvosold a sebhelyet! Simogasd a darabost! Fölmelengesd a
fagyost! Útra vidd, ki tévelyeg!”[126]
Ez a Lélekhez intézett könyörgés, mellyel a Szentlelket kérjük,
cáfolat minden olyan elméletre, mely korunkban csak az
anyaghoz vezet vissza mindent. Éppen e materializmusokból
származik az emberszívek vágyainak kielégítetlensége. Ezt az
imádságot sokfelé hallani, és úgy látszik, sokféle gyümölcsöt
terem. Lehet azt állítani, hogy ez nemcsak az Egyház imádsága?
Lehet, mert a lélekhez tartozó dolgok utáni nagy vágyat sokan
kifejezik, akik az Egyház látható határain kívül élnek[127]. De
nem azt az igazságot bizonyítja ez, melyet a Lumen gentium
konstitúcióban a Zsinat olyan részletesen elemzett, amikor azt
tanítja, hogy „az Egyház pedig Krisztusban mintegy
szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való
bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének”? Ez
a Lélek által a Lélekhez intézett imádság arra is képessé tesz,
hogy szüntelenül mélyebbre hatoljunk a Megváltás
misztériumába, mely által az a Krisztus, aki egy az Atyával, és
minden emberrel közösséget vállalt, szünet nélkül adja nekünk a
Szentlelket, aki megismerteti velünk a Fiú gondolatait, és elvezet
minket az Atyához[128]. Ezért az Egyháznak ebben a korszakban
– amely szomjazik a Lélekre, hiszen igazságra, békére,
szeretetre, jóságra, erősségre, kötelességtudatra, emberi
méltóságra vágyik – e misztérium köré kell fonódnia, hogy
belőle nyerje a feladata teljesítéséhez szükséges erőt és
világosságot. Ha ugyanis, mint fentebb mondottuk, az ember az
Egyház mindennapi életének az útja, akkor az Egyház nem
feledkezhet meg soha arról az istengyermeki méltóságról,
amelyet Krisztusban kap meg az ember, sem a Szentlélek
kegyelméről[129], sem pedig arról a rendeltetésről, amely az
embert a kegyelemre és a dicsőségre szánja. Ezeket mind
megfontolva és napról napra tudatosabb hittel és szeretettel
vállalva, az Egyház egyre alkalmasabbá válik az ember
szolgálatára, amelyre az Úr Krisztus szánta, amikor ezt mondta:
„Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem,
hogy Ő szolgáljon”[130]. Az Egyház ezt a feladatát azzal teljesíti,
hogy az Úrral együtt végzi Mesterének és Megváltójának
„hármas szolgálatát”. E tanítás, amely szentírási alapokra
támaszkodik, és a II. Vatikáni Zsinaton teljes fénybe került, nagy
hasznára van az Egyház életének. Mikor ugyanis fölfogjuk, hogy
Krisztus hármas – papi, prófétai és királyi – szolgálatának
vagyunk részesei[131], jobban megértünk minden mást is,
amivel az Egyháznak mint társaságnak és Isten népe
közösségének itt a földön szolgálnia kell; de az is világosabbá
válik, hogyan kell mindegyikünknek egyenként is részt vennie
ebben a szolgálatban és küldetésben.
19. Az Egyház felelős az igazságért
Így a II. Vatikáni Zsinat tanításának fényében az is láthatóvá
válik, hogy az Egyház mint közösség is felelős az isteni
igazságért. Megrendüléssel hallgatjuk Krisztus szavát, aki ezt
mondta: „A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az
Atyáé, aki küldött engem”[132]. Nemde Mesterünk e
mondatában láthatóvá válik a felelősség az isteni igazságért –
mely „Istennek sajátja” –, ha még az is, aki az „egyszülött Fiú”,
aki „az Atya ölén él”[133], amikor mint próféta és mester átadja
ezt az igazságot, fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy teljesen
összhangban cselekszik ennek isteni forrásával? Ugyanennek a
hűségnek az Egyház hite lényeges részének is kell lennie, akár
tanítja, akár megvallja azt.
A hit mint az ember lelkébe árasztott természetfölötti erény
Isten megismerésében részesít, amikor válaszolunk az Ő
kinyilatkoztatott szavára. Ez pedig megköveteli, hogy amikor az
Egyház vallja és tanítja a hitet, szorosan eggyé váljon az isteni
igazsággal[134] és úgy valósítsa meg azt az élet tetteiben, hogy
valóban „értelmes hódolatnak” lehessen nevezni. Maga Krisztus
e hűség biztosítása érdekében megígérte Egyházának, hogy az
igazság Lelke különlegesen fogja támogatni, megajándékozva a
tévedhetetlenséggel azokat[135], akikre rábízta, hogy tanítsák és
adják tovább az igazságot – amint ezt már az I. vatikáni zsinat
meghatározta[136], a II. Vatikáni Zsinat pedig megerősítette –,
és Isten egész népét fölruházta a hit különleges érzékével[137].
Így váltunk Krisztus prófétai küldetésének részeseivé, és ennek
végrehajtása közben szolgáljuk az isteni igazságot az Egyházban.
Ez az igazság körül vállalt szolgálat egyértelmű azzal, hogy
szeretjük, és gondoskodunk róla, hogy mindenki
megismerhesse, s így közelebb juthassunk valamennyien
üdvözítő erejéhez, ragyogó fényességéhez, mélységeihez és
egyszerűségéhez. A szentek élete mutatja, hogy az igazság
megértése vágyának és szeretetének együtt kell járnia. Az igaz
fény – amely megvilágosítja az isteni igazságot és Isten valóságát
beoltja a lelkekbe – leginkább azért világosította meg a
szenteket, mert az igazságot tisztelettel és szeretettel ölelték át:
elsősorban Krisztus – aki az isteni igazságból élő Ige – és az ő
emberi megnyilvánulásai iránti szeretettel, melyeket az
evangélium, a hagyomány és a teológia tár elénk. Most is Isten
igéjének elsősorban ilyen megértésére és értelmezésére van
szükség: ilyen teológiára van szükségünk. A teológia mindig
nagy jelentőségű volt és marad abban, hogy az Egyház, Isten
népe, termékenyen és gyümölcsözően vehessen részt Krisztus
prófétai küldetésében. Ezért a teológusok, miközben
kutatásaikkal és műveikkel az isteni igazságot szolgálják, nem
feledkezhetnek meg arról, hogy szolgálatuk – amelyet a „hit
megértésének” neveznek – mit is jelent az Egyházban. Ez a „hit
megértése” fogalom kettős jelentést hordoz, ha szabad ezt
mondanunk Szent Ágoston mondása szerint: „Érts, hogy hihess,
és higgy, hogy megérthess!”[138] és akkor tudja megmutatni
igazi erejét, amikor a teológusok a Tanítóhivatalnak szolgálnak,
mely az Egyházban a Péter utódával hierarchikus kapcsolatban
álló püspökökre van bízva, és a püspökök tanító és pásztori
szolgálatát segítik, és támogatják Isten egész népe apostoli
munkájának végzését.
Ma éppen úgy, mint régebben, s ma talán még inkább a
teológusok és a tudósok dolga az Egyházban, hogy a hitet a
tudással és bölcsességgel párosítsák, s azért fáradozzanak, hogy
egyre szorosabb kapcsolat legyen közöttük, amint ezt Szent
Albert egyháztanító napi könyörgésében imádkozzuk[139]. Ez a
feladat manapság igen széles körűvé válik a világ és az ember
megismerésével foglalkozó tudományok, módszereik és
eredményeik fejlődése miatt. De egyformán vonatkozik a
szorosan vett természettudományokra, a humán és filozófiai
tudományokra, melyeknek a teológiával való kapcsolatáról a II.
Vatikáni Zsinat megemlékezett[140].
Az emberi megismerés jelen állapotában, amikor az egyre
szélesebb körűvé válik és ugyanakkor differenciálódik, a hitet is
egyre mélyebben kell látnunk, föltárva a Megváltás
misztériumának mélységeit, s arra törekedve, hogy érthető
legyen az igazság, melynek egyedüli és végső forrása Isten. Ha
szabad ebben a mérhetetlenül nagy munkában, s kívánatos is
lehet az előbbi irányba haladva „pluralizmusra” törekedni a
kutatás módjában, nem szabad magát a munkát elszakítani a hit
és erkölcs tanításának alapvető egységétől, amely egység ennek a
tanításnak a tulajdonképpeni célja. Ezért nagyon fontos a
teológia és a Tanítóhivatal szoros együttműködése. Minden
egyes teológus egész különösen legyen tudatában annak, amit
Krisztus mondott: „A tanítás, amit hallotok,nem az enyém,
hanem az Atyáé, aki küldött engem”[141]. Ezért senki sem
foghatja föl a teológiát úgy, mintha az személyes vélemények
gyűjteménye lenne, hanem minden teológusnak tudnia kell:
szoros egységben kell lennie az igazság tanításának azzal a
küldetésével, mely az Egyház felelősségére van bízva.
E prófétai küldetés Krisztussal együtt való vállalása alapvetően
meghatározza az Egyház egész életét. Különleges része van e
feladatban az Egyház pásztorainak, akik szünet nélkül tanítják,
hirdetik és adják tovább a keresztény hit és erkölcs tanítását.
Ennek a tanításnak – missziós és rendes formájában egyaránt –
része van abban, hogy Krisztus köré összegyűlik Isten népe;
előkészít az Eucharisztia vételére és megmutatja a szentségi élet
útjait. Az 1977.-be összehívott püspöki szinódus különleges
gonddal foglalkozott korunk katekézisével, s gyümölcseként meg
fog jelenni egy pápai dokumentum a tárgyalások, tapasztalatok
és kezdeményezések, s a résztvevők véleményének
összegezéseként. A katekézis ugyanis az Egyház tevékenységének
elsődleges és soha meg nem szűnő formája, melyben láthatóvá
válik prófétai karizmája: a tanítást és a tanúságtételt ugyanis
nem lehet szétválasztani. S ámbár itt elsősorban a papokról van
szó, mégsem lehet említés nélkül hagyni azt a sok szerzetest és
apácát, akik az isteni Mester iránti szeretettől vezérelve a
katekézisnek szentelik magukat; de a laikusokról is szólnunk
kell, akik ezzel foglalkoznak, és így fejezik ki hitüket és apostoli
öntudatukat.
Ezen kívül egyre inkább gondoskodni kell arról, hogy a katekézis
különböző formái – mindenekelőtt a „családi” katekézis,
amelyben a szülők tanítják gyermekeiket – bizonyítsák, hogy
Isten egész népe részese Krisztus prófétai küldetésének. Ezért az
Egyháznak az igazsággal kapcsolatos szolgálatában egyre több
hívőnek és egyre változatosabb módokon kell részt vennie. És
mit mondjunk a különböző területek szakembereiről: a
természettudósokról és bölcsészekről, az orvosokról, a
jogászokról, a művészekről és technikusokról, a tanítókról és
mindazokról, akik különféle szaktudományok tudósai? Ők mind
mint Isten népének tagjai részesei Krisztus isteni igazságot
szolgáló prófétai küldetésének azzal is, hogy tisztességesek az
igazsággal szemben, bárhol találják meg azt, miközben másokat
az igazságban nevelnek és tanítják őket a szeretetben és az
igazságosságban való érlelődésre. Így tehát az igazsággal
szemben érzett felelősség egyike azoknak a fontos pontoknak,
ahol az Egyház minden egyes emberrel találkozik, s egyike a
legfontosabb követelményeknek, amelyek meghatározzák az
ember hivatását az Egyház közösségében. Korunk Egyházának az
igazsággal szemben érzett felelősségtől vezetve, hűségesnek kell
maradnia önmagához, saját természetéhez, melyhez
hozzátartozik a Krisztustól származó prófétai küldetés az Ő
szavai szerint: „Amint az Atya küldött engem, úgy küldelek én is
titeket...Vegyétek a Szentlelket!”[142]
20. Az Eucharisztia és a bűnbánat szentsége
A megváltás misztériumán, azaz Jézus Krisztus beteljesített
megváltó művén belül az Egyház nemcsak Mestere
Evangéliumának válik részesévé az Isten szava iránti hűség és az
igazság szolgálata által, hanem reménnyel és szeretettel teljes
engedelmessége révén Krisztus megváltó tettének erejéből is
részesedik, melyet Ő szentségi formában elsősorban az
Eucharisztiában fejezett ki és foglalt össze[143]. Az Eucharisztia
az egész szentségi élet alapja és csúcsa, melynek révén minden
Krisztus-hívő elnyeri a megváltás üdvözítő erejét, miközben
végig járja az utat a keresztség misztériumától – melyben az.
Apostol szava szerint eltemetkezünk Krisztus halálában –
egészen a föltámadásban való osztozásig[144]. Ebből a tanításból
az is érthetőbbé válik, hogy mind az Egyház egészének, mind az
egyes hivők szentségi élete miért éppen az Eucharisztiában éri el
tökéletes teljességet. Ebben a szentségben ugyanis Krisztus
akaratából szüntelenül megújul annak az áldozatnak a
misztériuma, melyben a kereszt oltárán Ő egészen fölajánlotta
magát az Atyának; az Atya pedig elfogadta ezt az áldozatot, és
Fiának teljes odaadásáért, mellyel „engedelmes lett
mindhalálig”[145], viszonzásul a maga atyai ajándékát adta, azaz
az új halhatatlan életet a föltámadásban, mert az Atya kezdettől
fogva forrása és ajándékozója minden életnek. Ez az új élet, mely
magában foglalja a megfeszített Krisztus testi megdicsőülését,
egyúttal hatékony jelévé vált az embernek szóló új ajándéknak is,
aki a Szentlélek, aki által az isteni élet – melyet az Atya
önmagában birtokol és ad a Fiának –közöltetik mindazokkal az
emberekkel, akik eggyé válnak Krisztussal[146].
Az Eucharisztia ennek az egységnek a legtökéletesebb szentsége.
Amikor ugyanis ünnepeljük az Eucharisztiát részesedünk benne,
egyesülünk a földi és mennyei Krisztussal, aki közbenjár értünk
az Atyánál[147]; de mindig áldozatának megváltó tette révén
egyesülünk, az áldozat révén, mellyel megváltott minket,
úgyhogy „drága áron vagyunk megváltva”[148]. Ugyanakkor
megváltásunk e „nagy ára” mutatja, mekkora jelentőséget
tulajdonít Isten az embernek, s bizonyítja a Krisztusban elrejtett
méltóságunkat is. Mert amikor Isten fiaivá válunk[149] és
fogadott gyermekek leszünk[150], Krisztushoz hasonlóan
egyúttal „ország és papság” leszünk, és elnyerjük a „királyi
papságot”[151], azaz részesévé válunk annak az egyszeri és
visszavonhatatlan helyreállításnak, amellyel az örök Fiú, aki
egyúttal igaz ember is, a világot és az embert újra visszavitte az
Atyához[152]. Az Eucharisztia az a szentség, melyben a
legteljesebben fejeződik ki új életünk, benne Krisztus maga
„tanúskodik”[153] lelkünknek a Szentlélekben mindig és
állandóan új formákban, hogy a Megváltás misztériumának
részeseként vehetünk a kiengesztelés gyümölcseiből, amelyeket
ő hozott létre és osztogat az Egyház szolgálatai által[154].
Nemcsak a tanításban, hanem a létben alapvető igazság: az
Eucharisztia építi az Egyházat[155], és úgy alakítja, hogy Isten
népének igazi közössége,a hívők összegyűlt társasága legyen,
melyet ugyanaz az egység jellemzi, melynek az Apostolok és az
első tanítványok voltak részesei. Az Eucharisztia ezt a közösséget
és egységet mindig újra építi; Krisztus áldozatának alapján építi
és újítja meg, hiszen annak kereszthalála emlékezetét őrzi,
akinek vére árán meg vagyunk váltva[156]. Így tehát az
Eucharisztiában szinte megérintjük az Úr testének és vérének
misztériumát, miként ezt a szentség alapításakor kimondott
szavak mondják. S ugyanezek a szavak az alapítás erejéből
következően az Eucharisztia folytonos ünneplésének is formája
lettek, melyeket azok ejtenek ki, akik az Egyházban erre a
szolgálatra vannak szentelve.
Az Egyház az Eucharisztiából él. Annak a szentségnek a
kimeríthetetlen gazdagságából, melynek csodálatos lényegéről és
hatásairól az egyházi Tanítóhivatal a legrégibb időktől fogva
napjainkig ismételten tanított[157]. Bizonyossággal állíthatjuk
azonban, hogy e tanítás – jóllehet teológus lángelmék, nagy
imádkozók, misztikusok és aszkéták gazdagították e szentség
iránti teljes hitükkel – megállt a titok küszöbén, hiszen a
megértésre törekvő értelem és az emberi szó képtelen elmondani
azt, hogy tulajdonképpen mi is az Oltáriszentség, milyen hatásai
vannak és mi történik benne. Az Eucharisztia tényleg
kimondhatatlan szentség! Az Egyháznak mint Isten népének
lényeges kötelessége s mindenekelőtt látható kegyelme és
természetfölötti erőforrása az eucharisztikus életben és az
Eucharisztia tiszteletében való kitartás és szüntelen haladás, s az
Eucharisztia hatósugarán belüli lelki fejlődés. Éppen ezért még
kevésbé tehetjük meg – akár gondolatban, akár életünkben, akár
cselekedeteinkben –, hogy e valóban legszentebb szentséget
megfosszuk igazi természetétől és sajátos jelentésétől. Mert ez a
szentség egyszerre szentségi áldozat, szentségi egyesülés és
szentségi jelenlét. És jóllehet igaz, hogy az Eucharisztia a
Krisztust követő emberek emberi összetartozásának is jele volt
mindig, és annak is kell maradnia, mégsem lehet úgy bánni vele,
mintha csak „alkalom” lenne ezen összetartozás kifejezésére.
Amikor tehát az Úr Testének és Vérének szentségét ünnepeljük,
meg kell őriznünk ennek az isteni misztériumnak teljes mivoltát,
és a szentségi jel teljes értelmét, mert Krisztus reálisan jelen van
benne, „lelkünket kegyelemmel tölti el, s a jövendő dicsőség
záloga nekünk adatik.”[158] Innen következik az a kötelességünk
is, hogy vallásos tisztelettel tartsuk meg a liturgikus szabályokat
és mindazokat a formákat, melyek a közösség istentiszteletét
kifejezik. Elsősorban azért, mert e szentségi jelben teljesen ránk
bízza magát az Úr, szinte nem figyelve emberi gyarlóságainkra,
méltatlanságunkra, mindennapi gyöngeségeinkre és elkövethető
bűneinkre, melyekkel éppen őt bánthatjuk meg.
Az Egyházban ezért mindenkinek, de elsősorban a püspököknek
és papoknak gondosan kell arra vigyázniuk, hogy a szeretetnek e
Szentsége valóban Isten népe életének középpontjába kerüljön,
hogy Krisztus az imádás minden szükséges formájával
„szeretetet kapjon a szeretetért”, s így valóban lelkünk élete
lehessen[159]. Másrészt azonban soha nem feledkezhetünk meg
Szent Pál szavairól: „Vizsgálja meg magát az ember, és csak
azután egyen ebből a kenyérből és igyék ebből a kehelyből”[160].
Ez az apostoli figyelmeztetés legalább közvetve utal az
Eucharisztia és a bűnbánat szentsége közötti szoros
összefüggésre is. Mert amint a tanító Krisztusnak és az
Evangéliumnak ez volt az első szava: „tartsatok bűnbánatot és
higgyetek az Evangéliumnak”, „metanoeite”[161], úgy a
szenvedés, a kereszt és a föltámadás Szentsége különösen is
hangsúlyozza és megerősíti lelkünk felé ezt a buzdítást. Így az
Eucharisztia és a bűnbánat szentsége megmutatja az
evangéliumi lelkület és az igaz keresztény élet kettős arculatát.
Hiszen Krisztus, aki az eucharisztikus lakomára hív, sürget a
bűnbánatra is, amikor megismétli: „tartsatok bűnbánatot!” A
megtérés szüntelenül megújított szándéka nélkül az
Eucharisztiában való részesedés elveszíti teljes megváltó hatását.
Elvész, vagy legalábbis csökken a lélekben az a készség, hogy
önmagát is odaadja Istennek lelki áldozatul[162], pedig ebben
fejeződik ki lényegében és általánosan a Krisztus papságában
való részesedésünk. Krisztusban ugyanis a papság
összekapcsolódik önmaga föláldozásával és az Atya iránt
önátadásával; s ez az odaadás, mert határtalan, fölébreszti
bennünk – a sokszorosan véges emberekben – annak szükségét,
hogy egyre érettebben és egyre mélyebb megtéréssel forduljunk
Isten felé.
Az elmúlt években sokat fáradoztak – az Egyház ősi
hagyományainak teljesen megfelelően – azért, hogy
megbecsülést szerezzenek a bűnbánat közösségi formáinak, s
főleg a bűnbánat szentsége közösségi formáinak az Egyház
életében. Ezek a törekvések kétségtelenül nagy segítséget
jelentenek abban, hogy napjainkban gazdagabbá váljék az
Egyház bűnbánati gyakorlata. Nem szabad azonban
megfeledkezni arról, hogy a megtérés az ember bensőjének
legmélyét érintő tett, melyet senki meg nem tehet a másik
helyett, a közösség sem vállalhatja magára. Jóllehet a bűnbánati
ájtatosságot közösen végző hívek testvéri közössége nagyon
elősegítheti az egyes jelenlévők megtérését, elengedhetetlen,
hogy végül is ebben az ájtatosságban ki-ki szíve mélyéről,
bűnének teljes tudatában és Istenbe vetett bizalommal vallomást
tegyen Isten előtt a zsoltáros szavaival: „Egyedül ellened
vétettem”[163]. Éppen ezért az Egyház, míg következetesen végzi
a bűnbánat szentségének évszázadokon át kialakult gyakorlatát,
nevezetesen az egyéni gyónást – amely a bánatot, az
erős fogadást és az elégtételt is magába foglalja –, valójában őrzi
az emberi lélek személyes jogát. Azt a jogot tudniillik, mely
lehetővé teszi, hogy minden egyes hívő személy szerint
közeledjék a megfeszített Krisztushoz, aki megbocsátja a
bűnöket; aki a kiengesztelődés szentségének kiszolgáltatója által
újra kimondja: „bűneid bocsánatot nyertek”[164], „menj, de
többé ne vétkezzél!”[165] Magától értetődik, hogy ez Krisztusnak
is – minden egyes általa megváltott emberre vonatkozó – joga.
Ez azt jelenti, hogy neki joga van hozzá, hogy négyszemközt
találkozzék mindegyikünkkel abban a perdöntő órában, amit a
megtérésünk és a bűnbocsánat órája jelent. Az Egyház a
bűnbánat szentségének őrzésével egyúttal hitet tesz a Megváltás
igaz és elevenítő misztériumának valósága mellett is, amely
megfelel az ember belső igazságának, az emberi bűnösségnek és
a lelkiismeret vágyainak. „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák
az igazságot, mert jóllakatják őket”[166]. A bűnbánat szentsége
az az eszköz, mely jóllakatja az embert azzal az igazsággal, amely
a Megváltótól származik.
Az Egyházban, mely elsősorban napjainkban az Eucharisztia
körül gyűlik össze, és igénye, hogy a hiteles eucharisztikus
közösség az összes keresztény egységének jele legyen – mely
egység lassan érlelődik is – elevenen kell tartani a bűnbánat
szükségességét úgy is, mint szentséget, de úgy is, mint erényt. A
bűnbánat erényéről VI. Pál pápa a Poenitemini kezdetű apostoli
konstitúciójában beszélt. Az Egyház kötelességei közé tartozik,
hogy megvalósítsa az ott elmondottakat. De olyan tárgyról van
itt szó, melyet nekünk magunknak is még fontolóra kell
vennünk, és pontosabban ki kell dolgoznunk általános
megfontolások alapján. Még sokak tanácsát ki kell e kérdésben
kérnünk a lelkipásztori kollegialitás szellemében, figyelembe
véve a különböző hagyományokat és korunk emberének sajátos
körülményeit. Mindazonáltal bizonyos, hogy az új Advent
Egyházának, annak az Egyháznak, mely az Úr második
eljövetelére készül,az Eucharisztia és a Bűnbánat Egyházának
kell lennie. Életének és tevékenységének csak ilyen spirituális
szemléletével lehet az Egyház isteni küldetésű, missziós Egyház,
úgy, amint ezt az arculatát a II. Vatikáni Zsinat megmutatta.
21. A keresztény hivatás: szolgálat és uralkodás
Amikor a II. Vatikáni Zsinat alapjaitól kezdve Isten népeként
rajzolta meg az Egyház képét – tudniillik megmutatta
Krisztusnak azt a hármas küldetését, melynek részeseiként
valóban Isten népe válik belőlünk –, a keresztény hivatásnak azt
a sajátos vonását is kidomborította, amelyet „királyinak” lehet
nevezni. Hogy a Zsinat tanításának teljes gazdaságát föl tudjuk
tárni, hosszasan kellene idéznünk a Lumen Gentium fejezeteit és
részleteit, és mellette még a Zsinat több dokumentumát is. A
gazdag anyagból azonban egy vonás egyértelműen kiemelkedik:
a Krisztus királyi küldetésében való részesedés, azaz a tény, hogy
önmagunkban és másokban fölfedezhetjük hivatásunknak azt a
különleges méltóságát, melyet „királyságnak” lehet nevezni. Ez a
méltóság a szolgálatkészségben mutatkozik meg Krisztus példája
szerint, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy
ő szolgáljon”[167]. Ha tehát Krisztus lelkülete vagy érzülete
szerint uralkodni igazában csak „szolgálva” lehet, ez egyúttal a
szolgálatban olyan lelki érettséget követel, amelyről el lehet
mondani, hogy „uralkodás”. Ahhoz tehát, hogy valaki méltón és
hatásosan lehessen mások szolgálatára, uralkodnia kell
önmagán és birtokában kell lennie azoknak az erényeknek,
amelyek lehetővé teszik ezt az önuralmat. Részesedésünk
Krisztus királyi küldetésében – pontosabban a „királyi
hivatalában” –szorosan kapcsolódik az emberi és keresztény
erkölcs egész területével.
A II. Vatikáni Zsinat, amikor megrajzolta Isten népének teljes
képét, és amikor azt tanítja, hogy benne nemcsak a papságnak,
hanem a hivőknek is helye van, s nemcsak a szent hierarchia
tagjai, hanem az Istennek szentelt intézmények is meghatározott
szerepkört töltenek be benne, nagyon helyesen nemcsak
szociológiai princípiumokból vezeti le az Egyházat. Mert ámbár
az Egyházat mint emberi közösséget meg lehet határozni és lehet
vizsgálni olyan szabályok és kritériumok szerint, melyekkel a
szociológiai tudományok élnek az emberi közösségek
vizsgálatánál, ezek a princípiumok az Egyház esetében aligha
elegendők. Hiszen Isten népe közösségének és minden tagja
esetében nem csupán „társadalmi kötelékről” van szó, hanem
egy mindenkinél és minden egyes tagnál megkívánt különleges
„hivatásról”. Az Egyház ugyanis mint Isten népe – Szent Pál
említett tanítása szerint, melyet XII. Pius csodálatosan
elmagyarázott – „Krisztus titokzatos teste” is[168]. A Testhez
tartozás joga abból a különleges meghívásból ered, melyhez a
kegyelem üdvözítő tette szükséges. Ha Isten népe közösségi
voltának tényleg tudatára akarunk ébredni – amely közösség
annyira teljes és oly sokféle –, elsősorban Krisztust kell
szemlélnünk, aki valamiképpen a közösség minden egyes tagja
felé kimondja ezt a felszólítást: „Kövess engem!”[169] Az Egyház
tanítványok közössége, melyben mindenki – igaz, hogy más és
más módon, egyesek nagyon tudatosan és következetesen,
mások alig tudván a dologról és nagyon állhatatlanul – Krisztust
követi. Innen adódik ennek a közösségnek „személyes”
karaktere. S ha közösségi élete nagyon gyenge is a szó emberi
értelmében, a közösség mégiscsak közösség, mert valamennyien
egyek Krisztusban, legalább azáltal, hogy lelkükön viselik azt az
eltörölhetetlen jegyet, melynek révén keresztények.
Ugyancsak a II. Vatikáni Zsinat nagy energiát fordított annak
kifejtésére, hogy a tanítványok és a hitvallók ezen ontólogikus
közössége miként válhat „emberi” módon is életének és
tevékenységének tudatára ébredt közösségé. A Zsinat
kezdeményezései folytatódnak a további rendszeres munkában a
szinódusokon és pápai fórumon egyaránt. Azt azonban soha nem
téveszthetjük szem elől, hogy bármilyen kezdeményezés csak
annyiban szolgál javára az Egyház megújulásának, és csak
annyiban segíti terjedni az „igaz világosságot, aki Krisztus”[170],
amennyiben a meghívás, valamint az egyéni, egyetlen és
megismételhetetlen kegyelem – mely által minden keresztény
Isten népe közösségében építi Krisztus Testét – iránti felelősség
megfelelő tudatosságra támaszkodik. Ezt az elvet, mely
elsődleges törvénye az egész keresztény életnek és
tevékenységnek – mind az apostoli és lelkipásztori, mind a
benső és közösségi életnek –, a kellő arányokat őrizve alkalmazni
kell minden egyes emberre és külön-külön minden személyre is.
A pápának éppúgy, mint minden más püspöknek alkalmaznia
kell önmagára is. Ugyanehhez kell tartani magukat a papoknak,
a szerzeteseknek és szerzetesnőknek. De eszerint kell
berendeznie az életét a házaspároknak és szülőknek, az összes
férfinak és nőnek, bármilyen feladatkört is tölt be, az
államférfiaktól kezdve a legalacsonyabb rendű munkát végző
munkásokig bezárólag. Ez az elv annak a „királyi szolgálatnak” a
princípiuma, mellyel Krisztus példáját követve a hozzá tartozó
ember személy szerint kapja a feladatát, hogy megkövetelje
önmagától azt, amire a meghívása szól, s amelyre személy
szerint kötelezett, hogy tudniillik Isten kegyelmének segítségével
tegyen eleget saját hivatásának. Ez a Krisztus által Istentől
kapott hivatáshoz való hűség magával hozza az Egyház egésze
szolgálatának a tudatát is, melyre a II. Vatikáni Zsinat mindenkit
szeretne ráébreszteni. Mert az Egyházban, mint olyan
közösségben, melyet a Szentlélek vezérel, „mindenkinek megvan
a maga sajátos adománya”[171], amint ezt Szent Pál tanítja. Ez
az „ajándék” ugyan személyes meghívás és az Egyház üdvöthozó
tevékenységében való részesedés egy formája, ugyanakkor
másoknak szolgál, és az Egyházat és a testvéri közösségeket az
élet különféle területein építi itt a földön.
A hivatás iránti hűség – ami nem más, mint az állandó készséges
lelkület a „királyi szolgálatra” – igen fontos szerepet játszik
abban a sokfajta építő munkában, mely az embertársak és az
egész társadalom magasabb rendű életét építi. Különösen a
fontosabb feladatkörökre gondolunk. E hivatásbeli hűségben ki
kell tűnniük a házaspároknak, amint megköveteli ezt tőlük a
felbonthatatlan házasság szentségi természete. De ugyanígy
jeleskedniük kell a papoknak is a saját hivatásuk iránti hűséggel,
amit az az eltörölhetetlen szentségi jel követel tőlük, melyet a
papszentelés vés a lelkükbe. Akik ugyanis ezt a szentséget
fölveszik a latin Egyházban, arra kötelezik magukat tudatosan és
szabad szándékkal, hogy cölibátusban élnek. Ezért
mindegyikünknek azon kell lennünk, hogy Isten segítségétől
támogatva, a magunk részéről megtegyünk mindent annak
érdekében, hogy a kapott ajándékért hálásak legyünk, és
hűségesek maradjunk ahhoz a kötelékhez, melyet mindenkorra
magunkra vállaltunk. A házastársaktól nem kívánunk mást, mint
hogy minden erejükkel törekedjenek az állhatatosságra a
házasság kötelékében, és a szeretetről tett tanúságukkal építsék a
családi közösséget, új nemzedékeket hozzanak a világra és
neveljenek föl, hogy aztán ők is egészen átadhassák magukat
hivatásuknak, a „királyi szolgálatnak”, amint erre Jézus Krisztus
a legragyogóbb példát adta nekünk[172]. Az ő Egyháza, mely
belőlünk épül föl, az „emberekért” van, azért, hogy a tőle kért
kegyelem segítségével föl tudjunk nőni az „uralkodásra”, azaz
mindegyikünkben ki tudjon alakulni az érett emberség. Ez az
érett emberség pedig nem jelent mást, mint a szabadság
ajándékának teljes fölhasználását, amit akkor kaptunk a
Teremtőtől, amikor a „saját képére és hasonlatosságára”
teremtett embert életre szólította. Ez az ajándék akkor
bontakozik ki teljes gazdagságában, amikor az ember föltétel
nélkül, teljesen odaadja önmagát, egész emberi személyét
Krisztusnak a jegyes szeretetével; és Krisztussal együtt
mindazoknak, akikhez ő elküldi azokat a férfiakat és nőket, akik
az evangélium tanácsa szerint teljesen neki szentelték az
életüket. Íme, elérkeztünk a szerzetesi élethez, melyet a régi és új
rendek, kongregációk és világi intézmények élnek.
Mostanában néha tévesen azt hiszik, hogy a szabadság öncélú:
hogy akkor szabad az ember, ha úgy él a szabadságával, ahogy
neki tetszik, és ezt akarják elérnimind közösségekben, mind
egyénileg. A szabadság azonban csak akkor igazi ajándék, ha
tudatosan jóra tudjuk használni. Krisztus ugyanis arra tanít,
hogy a szabadság legnemesebb formája a szeretet, mely az
ajándékozásban és a szolgálatban válik teljessé. Ezzel a
„szabadsággal Krisztus szabadított meg” és szabadít meg mindig
minket[173]. Az Egyház innen meríti szüntelenül a sürgető
késztetést és az erőt saját küldetésének és az emberek
szolgálatának megvalósításához. Az igazi emberi szabadság teljes
igazsága mélyén be van ágyazódva a Megváltás misztériumába.
Az Egyház valóban szolgálja az emberiséget, amikor
fáradhatatlanul, lángoló szeretettel és érett elkötelezettséggel
védi ezt az igazságot, s amikor egész közösségében az egyes
keresztények hivatásukhoz való hűsége által továbbadja és
megvalósítja az emberi életben. Mindez újra megerősíti azt, amit
fentebb mondottunk: tudniillik, hogy az Egyház mindennapi
életének „útja” mindig az ember.
22. Anyánk, akiben remélünk
Pápaságunk kezdetén szívünkkel és gondolatainkkal az ember
Megváltója felé fordulva akarunk belépni és részt venni az
Egyház életében. Ha ugyanis az Egyháznak saját élete van, csak
azért van, mert Krisztustól kapja, aki mindig csak egyet akar:
hogy életünk legyen és egyre bőségesebben legyen[174]. Az
életnek az a teljessége, amely Benne lakozik, javára van az
embernek. Ezért az Egyház, mivel részese a Megváltás
misztériuma egész gazdagságának, az élő emberek Egyháza, akik
azért elevenek, mert belülről az „igazság Lelke”[175] élteti őket, s
mert a szeretet, melyet a Szentlélek a szívükbe áraszt[176],
bennük van. Az Egyház mindenfajta – apostoli, lelkipásztori,
papi vagy püspöki – szolgálatának célja, hogy a Megváltás
misztériumának e dinamikus kötelékét minden ember felé
megőrizze.
Ha ennek a szolgálatnak tudatában vagyunk, jobban meg tudjuk
érteni, mit jelent, hogy az Egyház anya[177], s mit jelent, hogy az
Egyháznak mindig, különösen a mi korunkban, anyára van
szüksége. Különleges hálával tartozunk a II. Vatikáni Zsinat
atyáinak azért, hogy a Lumen Gentium konstitúció bőséges
mariológiai tanításával ezt az igazságot kimondták[178]. S mivel
VI. Pál pápa e tanítást folytatva Krisztus Anyját az „Egyház
Anyjának” is nevezte, és ez az elnevezés nagy visszhangra talált,
engedtessék meg nekünk, az ő méltatlan utódának is, hogy e
pápaságunk nyitányát jelentő megfontolásaink befejezéseként
Máriához, mint az Egyház Anyjához forduljunk.
Mária Anyja az Egyháznak, mert miután az Örök Atya titokzatos
módon kiválasztotta őt, a Szentlélek Szeretetének erejéből
emberi életet adott Isten Fiának, „akiért és aki által minden
lett”[179], és akitől Isten egész népe kiválasztottságának
kegyelmét és méltóságát nyerte. Az ő Fia kifejezetten bővíteni
akarta anyjának anyaságát – mégpedig úgy, hogy minden lélek
és szív könnyen hozzá találjon –, amikor a szeretett tanítványt
önmaga helyett a fiául adta a keresztről[180]. A Szentlélek
sugallta Máriának, hogy Urunk mennybemenetele után
maradjon az utolsó vacsora termében, és imádkozva várja az
apostolokkal együtt a pünkösd napját, melyen az Egyház látható
módon is megszületett, kilépvén az addigi rejtettségből a
napvilágra[181]. Ettől kezdve az összes tanítványnemzedék, és
mindazok, akik hiszik és szeretik Krisztust – miként János
apostol tette –, lélekben házukba fogadták ezt az anyát[182], aki
ily módon a kezdettől, azaz az Angyali Üdvözlet pillanatától
kezdve, beleszövődött az üdvösség történetébe és az Egyház
küldetésébe. Mi magunk is mindnyájan, akik a mai
tanítványnemzedék vagyunk, különösen hozzá szeretnénk
tartozni. Úgy tesszük ezt, hogy teljesen ragaszkodunk az ősi
hagyományhoz, s ugyanakkor teljes tisztelettel ésszeretettel
vagyunk az összes keresztény közösség minden tagja iránt.
Ezt pedig mélységes hittől, reménytől és szeretettől indítva
tesszük. Ha ugyanis az Egyház és az emberiség történelmének e
nehéz és felelősségteljes órájában különös szükségét érezzük
annak, hogy Krisztushoz forduljunk – aki a Megváltás
misztériumának erejében ura Egyházának és ura az emberi
történelemnek is – hisszük, hogy senki más nem tud úgy
bevezetni minket e misztérium isteni és emberi dimenziójába,
mint Mária. Isten ugyanis senki mást nem vezetett be úgy e
misztériumba, mint Máriát. Ebben áll az istenanyaság
kegyelmének egyedülálló volta. Ennek az anyaságnak nemcsak a
méltósága egyedülálló és megismételhetetlen az emberi nem
történelmében, hanem egyedülálló mélysége és tevékenységi
köre tekintetében Mária részvétele is – éppen istenanyasága
révén – abban az isteni tervben, mely az embert a Megváltás
misztériuma által üdvözíti.
Ez a misztérium, ha szabad így mondanunk, a Názáreti Szűz
szíve alatt vált valósággá, amikor kimondta „igen”-jét. E perctől
kezdve az ő szűzi és anyai szíve a Szentlélek különleges
segítségével Fiának dolgában jár, és elébe siet mindazoknak,
akiket Krisztus kimondhatatlan szeretetében magához ölelt és
szüntelenül magához ölel. Ezért e szív anyaságának is
kimeríthetetlennek kell lennie. Ennek az anyai szeretetnek –
mely meghatározza Isten Anyjának helyét a megváltás
misztériumában és az Egyház életében – jellegzetessége abban
fejeződik ki, hogy nagyon közel van az emberhez és minden
viszontagságához. Ebben áll az Anya misztériuma. Az Egyház
pedig, mely különleges szeretettel és reménykedve tekint
Máriára, napról napra bővebben akar e misztériumban
részesedni, mert benne ismeri föl a maga mindennapi életének
útját is, amely út minden egyes ember.
Az Örök Atya szeretete, mely az emberiség történelmében a Fiú
által nyilvánult meg, akit az Atya nekünk adott, hogy „mindenki,
aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen”[183], ezen az
anyán keresztül közeledik felénk, és ily módon e szeretetnek
minden ember számára érthető és elfogadható jelét kapjuk.
Ebből következően Máriának az Egyház mindennapi életének
minden útján ott kell lennie. És anyai jelenléte által bizonyos az
Egyház abban, hogy valóban Mesterénekés Urának életét éli, s
hogy a Megváltás misztériumának teljességéből él. Ugyanez az
Egyház, melynek gyökerei a mai emberiség életébe nyúlnak,
afelől is bizonyos és szinte tapasztalja, hogy közel van az
emberhez, minden emberhez, s hogy az „ő”, az ember Egyháza,
Isten népének Egyháza.
Áttekintvén ezeket a feladatokat, melyek az Egyház útjait
építőkre hárulnak – azokra az utakra gondolunk, amelyeket VI.
Pál pápaságának első enciklikájában világosan kijelölt –,
tudatában az útközben fölmerülő vagy fölhalmozódó
nehézségeknek, még inkább érezzük a szükségét, hogy a lehető
legszorosabban Krisztushoz kapcsolódjunk. Lelkünkben
visszhangzanak az Úr szavai: „Nálam nélkül nem tehettek
semmit!”[184] Nemcsak szükségét érezzük, hanem feltétlen
parancsnak is tudjuk, hogy az Egyháznak szüntelenül és nagyon
buzgón kell imádkoznia. Mert csak az imádság képes megóvni
minket attól, hogy a ránk háruló feladatok és nehézségek ne
krízist okozzanak, hanem alkalmul és szinte alapul szolgáljanak
ahhoz, hogy egyre érettebbek legyünk Isten népének az ígéret
földje felé vezető zarándokútján a történelemnek ebben a
második évezred vége felé közeledő szakaszában.
Midőn pontot teszünk elmélkedéseink végére és alázattal
imádságra sürgetünk mindenkit, azt akarjuk, hogy állhatatosak
legyetek Máriával, Jézus Anyjával együtt, amint vele együtt
állhatatosságban imádkoztak az Apostolok és a tanítványok az
utolsó vacsora termében, Jeruzsálemben az Úr
mennybemenetele után[185]. Különösen is kérjük Máriát, az
Egyház égi Anyját, hogy ebben az imádságban, melyet az
emberiség új Adventjében végzünk, maradjon velünk, akik az
Egyházat, az ő egyszülött Fiúnak titokzatos testét alkotjuk.
Bízunk benne, hogy ennek az imának erejéből elnyerjük a ránk is
kiáradó Szentlelket[186], és így tanúi lehetünk Krisztusnak
„egészen a föld végső határáig”[187], mint az apostolok, akik
pünkösdkor indultak el az utolsó vacsora terméből.
Végezetül nagy szeretettel adjuk rátok apostoli áldásunkat.
Kelt Rómában, Szent Péternél, 1979. március 4-én, nagyböjt első
vasárnapján, pápaságunk első évében.
II. János Pál